Devizahitel: hibás termék vagy veszélyes orvosság?
Doubravszky György pénzügyi biztos bizonyítani kívánja, „hogy a devizában nyilvántartott forinthitel hibás termék, amit a fogyasztónak joga van a folyósítás napjával egy ellenőrzött forinthitelre váltani”. (Kossuth rádió, 180 perc, 2013. 03. 12.) Úgy tűnik, hogy a biztos a fogyasztóvédelmi jogszabályok révén szeretne a devizahiteleseken valahogy segíteni. Nem biztos ellenben, hogy hasznos lenne erre a térre terelni a kérdés megoldását, egyrészt mert nem hiszem, hogy a devizahitel hibás termék lenne, másrészt mert még kevésbé hiszem, hogy feltétlenül hasznára válna a devizahiteleseknek, ha sima forinthitelre kellene váltaniuk a hiteleiket.
Nem hiszem, hogy hibás termék lenne a devizahitel, legfeljebb veszélyes orvosság, amelynek kellemetlen mellékhatásai lehetnek. Azt lehet firtatni, hogy elég jól volt-e megírva a betegtájékoztató, de azt aligha lehet mondani, hogy az orvosságnak nem lett volna meg a kívánt hatása: hitellehetőséghez juttatni azokat, akik forintban nem voltak hitelképesek. Persze tudjuk, hogy a nem teljesen váratlan mellékhatások bekövetkeztek. Azt is vélhetjük, hogy a hitelesek nem olvasták el elég figyelmesen a betegtájékoztatót, és bizonyos, hogy a bankok kockázatelemzői hibáztak. Végül is mindennek egy olyan helyzet lett a következménye, amelyben az állam indokoltnak tartotta a beavatkozást, és amelyben további lépéseket tervez.
A nyilvános diskurzusból látszik, hogy kevesen értik a devizahitelezés lényegét. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nézzük meg, hogy minek volt ez az orvossága: az inflációnak. Az infláció azáltal hat a hitelezésre, hogy a hitel kamatlába – egyszerűsítve – a reálkamatláb és az infláció százalékos összege. Amikor a devizahitelezés elkezdődött, a forint inflációja 5% fölött volt, a forintlakáshitelek kamatai két számjegyűek voltak. Ennek következtében a forinthitelek törlesztőrészletei nagyon magasak voltak. Megfizethetetlenül magasak. Ellenben az is igaz, hogy állandó infláció mellett a hiteltörlesztés tényleges terhe folyamatosan csökken. Tehát néhány év múltán már megfizethetővé válik, és a hitelek futamideje végére már nevetségesen alacsony. Ebből az következik, hogy sok hiteligénylő tulajdonképpen képes lett volna a lakásához szükséges hitel törlesztésére, ha a törlesztési ütem reálértékben állandó lett volna (mint amikor nincs infláció), tehát ha a visszafizetés terhe nem gyülemlett volna fel a futamidő elejére (az infláció hatására).
A tökéletes orvosság az ilyen helyzetben a forintban indexált hitel lett volna. Ez azt biztosította volna, hogy a törlesztőrészletek reálértéken az évek során egyenlőek legyenek, tehát az időben egyenletes terhet jelentsenek. Ez úgy működik, hogy a hitelek (inflációmentes, tehát alacsony) reálkamatláb mellett köttetnek meg, de az idők folyamán esedékes törlesztőrészletek növekednek a forint inflációjának megfelelően. Ehhez a forintárindexszel kell megszorozni az állandó reáltörlesztés összegét, hogy megkapjuk a ténylegesen kifizetendő mindenkori törlesztőrészletet, ami ezáltal növekszik, de csak annyira, mint a forint inflációja. Mivel a reálbérek nem inognak túlságosan, a konstrukció kockázata elviselhető.
De a patikusok nem árulták a tökéletes orvosságot: a bankok sajnos nem kínáltak indexált forinthitelt. Ellenben kínáltak egy másik készítményt, a devizahitelt. Ez tulajdonképpen ugyanúgy működik, mint az indexált forinthitel. A megkötési kamatláb szintén alacsony (hiszen a külföldi devizák inflációja alacsony volt), és az emelkedő árindex szerepét a devizakurzus töltötte be. A devizák jövendőbeli drágulása bizonyosra vehető volt a hosszú futamidő alatt, tehát nem minősül nem kívánatos mellékhatásnak, hanem a termék lényegéhez tartozik. Ez óhatatlan, ha a forint inflációja magasabb a használt devizák inflációjánál. Ellenben az index szerepét betöltő devizaárfolyamok változékonyabbak, mint csupán a hazai és külföldi inflációk különbsége, és okoztak is meglepetéseket. A ténylegesen bekövetkezett forintromlás a vártnál talán nagyobb volt. A svájci frank sokakat meglepő erősödése viszont egy szokatlanul hosszan tartó stabil árfolyamidőszak után következett be. Ezek a nehezen előrejelezhető ingadozások kockázatossá teszik a devizahitelezést, és ez már nevezhető kevésbé várt, de nem kizárható, kellemetlen mellékhatásnak. Minden devizahiteles tehát szükségszerűen kockázatvállaló devizaspekuláns lett, és sajnos nem mindegyikük járt mindig jól.
Ebből az is következik, hogy teljesen mindegy, hogy a bankok ténylegesen devizaforrást használtak-e vagy sem a devizahitel-nyújtásra, mert a termék lényege az indexálás, ami így is, úgy is megvalósul az ügyfél számára. Ha a bankok nem vontak be külföldi forrást, akkor azt a saját kockázatukra tették, és ők is spekuláltak. Tulajdonképpen nemzetgazdasági szempontból az jobb is, mert akkor nem befolyásolták a forint árfolyamát és a nettó hazai spekulációs veszteség értelemszerűen nulla. Ha pedig devizát vontak be, akkor az bekerült a Nemzeti Bank tartalékába, aminek segítségével az MNB majd ki tudja védeni az esetleges devizahitel-forintosítások árfolyamra gyakorolt hatását.
Mit tegyen az orvos ebben a kóros helyzetben? Mellesleg, említsük meg a szegény orvos mentségére, hogy egyszerre két azonos tünetű, de más eredetű betegséggel áll szembe: egyrészt a kedvezőtlen devizakurzusok következményeivel, másrészt pedig a gazdasági krízis hatásával. Könnyebbsége viszont, hogy a két kórnak van egy közös vonása: várhatóan ciklikusak. A gazdasági krízisnek valamikor csak vége lesz, és a lakáshitelek hosszú futamideje alatt a devizakurzusok alakulhatnak még másképp is. A helyzet orvoslásához érdemes a potenciális ciklikusságot figyelembe venni, és ezen kívül két fontos szempontot is feltétlenül szem előtt kell tartani:
1. Hatékonyság. Maximálisan ki kell használni, tehát nem szabad elpazarolni a hitelesek jövendőbeli törlesztési képességeit.
2. Igazságosság. Ennek két vetülete van. Egyrészt figyelembe kell venni, hogy nem igazságos az, hogy az átlag adófizető pénzéből az átlagosnál jobb módú hiteleseket dotáljon az állam. Tehát a támogatásokat a rászorultság alapján kellene csak folyósítani. Másrészt a bankbetétesek érdekeit sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Mind a két szempontból olyan konstrukciók kívánatosak, amelyek a hitelesek lehetséges további törlesztőképességeit kihasználják. Ilyen szempontból elhibázott volt a végtörlesztés intézkedése, mert ajándékhoz juttatta a kedvezményezetteket, holott azok, ha a csökkentett mértékben is, törleszthettek volna tovább. Az árfolyamgát-konstrukció már jobb, de az abban szereplő megkülönböztetés nélküli kamatelengedés nem helyes. Szintén elhibázott volt az első Fidesz-kormány lakáshitelkamat-támogatása is, mert hatékonyabb lett volna az infláció adta torzításon javítani, mint a viszonylag jómódúakat dotálni.
Ellenben egyértelmű, hogy a törlesztésnek elviselhetővé, folyamatosan megfizethetővé tétele nagyon fontos. Erre több módszer kínálkozik. Lehet futamidőt hosszabbítani. Fel lehet ideiglenesen függeszteni a tőketörlesztést: ekkor az adósságszolgálat csak kamatból áll (vagy akár véglegesen is: Angliában népszerű az ilyen jelzáloghitel). De akár a „tökéletes orvosság” alkalmazása is szóba jöhetne. 2010 szeptemberében kiszámítottam, hogy forintosítani lehetett volna a devizahiteleket, de nem sima forinthitelekkel való kiváltásuk által, mert ezek nem lettek volna megfizethetők, hanem indexált forinthitelek nyújtásával. Ennek az lett volna az eredménye, hogy az addig elszenvedett árfolyamveszteség mellett is még mindig alacsonyabb törlesztőrészletük lett volna a devizahiteleseknek, mint az, amit eredetileg vállaltak, amikor a devizahitelüket felvették. Ez egy még mindig alkalmazható forintosításforma lehetne.
A helyzet rendkívülisége indokolttá teszi az állami beavatkozást. Ellenben az alkalmazandó megoldásoknak meg kellene felelniük a hatékonyság és az igazságosság követelményeinek.
A szerző közgazdász
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
