Matolcsy szokásához híven nem időzött sokat a Parlamentben, nehogy egy kérdést is fejből meg kelljen válaszolni, vagy néhány adatot ismertetni. Az eredetileg Orbán Viktornak írt, de általa felolvasott vitaindítóban így is meggyűlt a baja az első számmal. Első kormányzásuk utolsó évének munkanélküliségi rátáját 58 százaléknak olvasta s kínosan hosszú másodperceknek kellett eltelnie, hogy meghallja a súgást : ez 5,8 százalék akart lenni. Aki addig picit is hitte, hogy van Matolcsy-féle gazdaságpolitika, rádöbbent, hogy ez a „szegény” ember már rég eladta azt a minimális szakmai tekintélyét is, mellyel Antall József idején kecsegtetett. Matolcsyt ma sem tartom tehetségtelennek, sokkal inkább megalkuvónak és sajnos napról napra leépültebbnek. A tiszteletlenség legcsekélyebb szándéka nélkül konstatáljuk ezt a folyamatot, melyben Hódmezővásárhely a kis pöttyökkel sokkolóan felejthetetlen, de nem az egyetlen állomás marad! Egyre vörösebb fej, menekülés a sajtó és a kérdések elől, rettegés, hogy mikor felejt ki tízmilliárdokat, számok helyett mindent háromszor, négyszer ismétel el stb. Arra emlékeztetni, hogy egyetlen jóslata sem jött még be, tényleg gonoszkodás lenne. Ilyen szempontból Némethnével sokkal jobban jártunk, hiszen ő bevallotta, hogy stresszes alkat, s hallgatása őrzi a tudásába vetett reményünket. Visszatérve a „hangra”, nekem azzal van a bajom! Na nem Orbán Viktorral, mint emberrel, hiszen nemzetünk vezetőjét sok szempontból magam is tisztelem, számos intézkedését támogatom. A mondanivalójával van néha baj, ezen belül is a számára oly idegen gazdasági összefüggésekkel. Talán még emlékeznek néhányan arra a „mély közgazdasági megállapítására”, melyet egy korábbi választási vitában tett: akkora a baj a gazdaságban, hogy mára a pénzromlás meghaladta az inflációt.

Na most ilyen alapon, hogyan várhatnánk, hogy megtudjuk, sok-e az adósságunk, vagy kevés, nőtt-e az elmúlt években, vagy csökkent. Győztünk vagy sem? Őszintén, tök mindegy! Annak ismeretében, hogy a tavalyi évet is beszámítva csaknem 3000, azaz háromezermilliárd forinttal költött többet jóléti államunk, mint a bevételeink, azt hirdetni és nekünk kötelezően elhinni, hogy európai eminensként csökkentettük az államadósságot olyan dimenzió, melyben már csak a hit segíthet. Magam részéről Istenben hiszek, de megértem azokat is, akik beérik Orbán Viktorral vagy magyar hangjával.

Milyen gyermeteg dolog volt néhány hete 4,8 százalékos GDP-arányos hiánycsökkentéssel triumfálni, miközben látjuk, hogy a jó esetben tartható (ma éppen csak vágyálomnak tűnő) 293 forintos árfolyamon tervezett 23 500 milliárd forintos államadósság pontosan 4100 milliárd forinttal haladja majd meg a 2010. áprilisi 19 400 milliárdot. Mi ez, ha nem az ország további gátlástalan eladósítása?! Vegyük hozzá a már eltapsolt – soha nem pótolható – 3000 milliárdos nyugdíjfedezetet, az eszement kamatot garantáló államkötvény-kibocsátásokat, töretlen ácsingózásunkat a keleti hitelek felé. Ugye nem szabad összeadni?!

Persze, ha érdekünk úgy kívánja, ködösíthetünk a kicsit megkopott GDP-arányos mutatóval is. Szembetűnő ellentmondás, hogy pont ehhez az ortodoxiához mennyire ragaszkodunk, nem úgy mint a németek vagy amerikaiak, utóbbiak nem véletlenül konkrét összegben nevesítve (16,4 ezermilliárd dollár) engedélyezték az adósságplafont.

Matolcsy újabb küldetésével nem az a baj, hogy MSZMP-s múltját megidézve – kellő mélységű monetáris ismeretek hiányában – igazi pártkatonaként ment oda, ahol a pártot most a legjobban szolgálhatja. A baj, hogy ott is győzni akar, ahhoz pedig ellenség kell.

Félek, hogy az államadósság legyőzése után most a devizatartalékok állnak vesztésre, a meghatározó szakemberek pedig már el is buktak.

Szederkényi Csaba közgazdász

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.