Nem tudom, mi ütött abba a biztonsági őrbe, követett mindenhová. A sarkamban volt, akárhová mentem, a tejestől a zöldségesen át a pékáruig. Gyanús voltam neki. Igaz, zárás előtt húsz perccel kevesen lézengtünk a bevásárlóközpontban, valakire rá kellett állnia, kiszúrt hát, de miért éppen engem? Pedig milyen jól indult az este: sikerült úgy intéznem, hogy záróra előtt félórám még legyen, hiszen akkor a legjobb szupermarketbe menni. Se tömeg, se hangzavar, se hosszú pénztári sor.

Csak az a biztonsági őr.

Nem tudtam mire vélni. Miért követ? Miért figyel, mitől oly éber a tekintete? S miért oly ugrásra kész? Magas, kopasz, szemüveges alak, jobb kezében adóvevő. Le akartam rázni, az egyik pillanatban hirtelen és indokolatlanul bekanyarodtam az egyik polc mellett, de ez még fokozottabb óvatosságra intette, és jött utánam, szinte szaladt. Végignéztem magamon, nincs-e rajtam valami feltűnő, nem tudom, hogy mi, bármi. Felemás cipő például. Vagy hátul, a fenekén kiszakadt nadrág. Nem is tudom. Valami feltűnő jegy, ami miatt kiszúrt magának. De nem, nem volt rajtam semmi feltűnő.

S eljött a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Megálltam, szembefordultam vele, s azt kérdeztem tőle:

– Segíthetek? Erre összehúzta a szemét, megrázta a fejét és velőtrázóan gúnyosan elmosolyodott. Legszívesebben azt írnám, hogy vigyorgott, de nem volt az vigyor. Győztes mosoly volt. Azt jelentette, hogy ő győzött. Addig üldözött, míg elvesztettem az önuralmamat. Nem lett volna szabad. Biztosan csak szórakozott záróra előtt. Unatkozott egész nap, és estére meg kellett jutalmaznia magát, hát én lettem a jutalma. Az én rémületem. S abban a pillanatban, amikor azt a megalázóan fölényes mosolyt megláttam az arcán, eszembe jutott Jenő, régi cimborám Egerből. Cigány fiú volt, Eger mellett lakott egy faluban, méghozzá a cigánysoron. Jártam náluk, nem gondoltam volna, hogy Jenő, a tüneményesen okos és intelligens Jenő ott nőtt föl. Nemcsak esze volt, de végzettsége is: két diplomát szerzett, egy egyetemit és egy főiskolait, beszélt angolul, tanult németül, s egy jó hírű gimnáziumban kapott tanári állást. Azt hittem, nincsen nála boldogabb ember. Hiszen nevetős volt Jenő, a szeme sarkában örökösen vidáman viháncoló szarkalábakkal.

Egyszer odahaza voltam Egerben, s összefutottam vele. Alig ismertem rá. Nem mintha sokat öregedett volna. Csak a szeme, az nem volt a régi. Nem nevetett a szeme. Kérdeztem, mi a baj, azt mondta, sokáig kezelték a pszichiátrián, ideg-összeroppanást kapott. Nem bírta tovább. Elmesélte, hogy bármelyik boltba bement, követte egy biztonsági őr. Állandóan a sarkában volt valaki, s feltűnően fixírozta. Tudta azt Jenő, okos fiú volt, hogy az ő sötét bőrének szól ez. Azt tapasztalták a boltokban, hogy lopnak a cigányok, ráálltak hát Jenőre is, a kétdiplomás gimnáziumi tanárra. Akinek a családjában senki sem lopott. A cigánysoron, ahonnan indult, ott laktak tolvajok. De ő nem volt az, anyja se, apja se, senki. S eljött a pillanat, amikor Jenő nem bírta tovább, tolvajnak hitték, összeroppant.

Ennek több éve már, jobban van azóta. Egy éve született egy kisfia, tündéri kis pofa.

Járni tanul éppen.

Hamarosan megtanul járni, s alig tíz év múlva már egyedül megy a boltba. Csak mondom. Boltba megy majd a tündéri kis pofa. Mi lesz itt akkor vajon? Tíz év múlva itt? Ha majd egyedül jár közöttünk Jenő kisfia?