Ez persze egyfelől jó. A közvélemény a 2000-es évek második felében meglehetősen hangosan „követelte” a befagyott pártrendszer átalakulását. Ami egy sajátos formában meg is történt 2010-ben: a Fideszen kívül lényegében minden párt összetöpörödött. Ám a 2010-ben lezárulni látszó mozgások – nem kis részben a mai ellenzék gyenge közvélemény-kutatási pozíciói miatt – újraindultak, s egy olyan horderejű átalakulás körvonalait sejtetik, amilyen az elmúlt 22 évben soha nem volt. Ebből bármi és bárminek az ellenkezője is kijöhet. Egy biztos: a pártrendszer ismét változásban van, s ki tudja milyen lesz a „vége”, s egyáltalán: a közeljövőben lesz-e „vége”.

Ez a „földrengés” persze nem önmagában áll, hanem általánosabb politikai mozgásokat és törvényszerűségeket követ. Két értelemben is. Egyrészt az elmúlt választáson óriásira duzzadt kormánypárt hatalmas kihívás az ellenzék számára, ezért nem csoda, ha minden idegszálával a tartalmi és a formai-szervezeti megújulás lehetőségeire koncentrál. Másrészt le kell vonni az 1990-től nagyjából a 2000-es évek második feléig uralkodó „liberális konszenzus” kifulladásának tanulságait is. Ez nem azt jelenti, hogy addig mindenki liberális volt – egyáltalán nem –, hanem azt, hogy a liberális jogállam kiépítése mentén a felek képesek voltak bizonyos kiegyezésekre. Mára ez a múlté, s ennek tanulságait a pártok világában is le kell vonni.

Most akkor hogyan tovább? Milyen lehet a jövő pártrendszere?

Azt hiszem, a jövő pártrendszerét négy blokk képezheti. Ezek közül kettőnek a státusa látszik viszonylag stabilnak. Ez a kettő a kormányzó Fidesz és a „fél-rendszerellenzéki” Jobbik. A jelenlegi mozgások alapján úgy tűnik, mindkét pártnak stabil bázisa van, s ezt sem nagyon növelni, sem nagyon „lefaragni” nem tudja. A Fidesz a közvélemény-kutatások szerint stabilan őrzi vezető helyét a pártok rangsorában, s ilyen helyzetben nemigen szoktak gondolkodni látványos újításokon. A Jobbik esetében –más okból – szintén nem várható látványos elmozdulás.

Ezzel szemben teljes újradefiniálás alatt áll a mérsékelt ellenzéki térfél. Itt most – az önmagát stabilizáló MSZP és a párttá alakuló Együtt 2014 mellett – újonnan megjelenő, vagy éppen a megalakulást bejelentő pártok és mozgalmak gazdag burjánzását látjuk. A folyamat már mostani fázisában is felülírja az 1990-2010 közötti mindenkori ellenzékiség struktúráját, hiszen ebben a periódusban mindig volt egy nagy ellenéki párt, amely maga mellett tartott minimálisan egy szatellitpártot. Ez a képlet most látványosan változik, hiszen most már két meghatározó alappárt van, s ezeknek külön-külön is vannak szatellitpártjai.

De ez a helyzet a folyamatnak – érzésem szerint – csak átmeneti állomása. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy tartósan fennmarad a két alappárt – sok-sok szatellitpárti viszony. Sőt, ennek az ellenkezője valószínű, pontosabban logikus. Magyarán arra számítok, hogy az elkövetkező hónapokban nemcsak a nagy ellenzéki pártok körüli „bolygó” pártok száma növekszik, hanem arra is, hogy elkezdődik ezen új pártok integrálódása a két alappártba.

Ezzel pedig létrejöhetnek egy viszonylag stabil négypártrendszer alapjai. Ennek az egész magyar demokrácia konszolidálódása szempontjából volnának előnyei. Például az, hogy egy ilyen struktúra lezárhatná – legalábbis egy időre – a magyar pártrendszer 2006 óta tartó „átmenetiségét”. Vannak persze előnyei a sok-sok új pártra épülő sokpártrendszernek is, legnagyobb hátránya azonban a szétaprózódás és az áttekinthetetlenség. Az európai példák is azt mutatják: négy párt bőven elegendő a társadalom tagoltságának lefedéséhez.

Ugyanakkor egyetlen (és nagyon fontos) kérdés itt felmerül, s éppen a társadalmi tagoltsággal kapcsolatban. Nyugat-Európában a pártok mindig is a társadalom (osztály-) tagoltságára épültek, ha ma van is változás e tekintetben. Nálunk viszont soha nem voltak a szó klasszikus értelmében vett osztályok, ezért a pártképző tényezők is mások. De hogy pontosan mik, azt nem nagyon tudjuk. Jobbára az elégedetlenség. Nagyon leegyszerűsítve a kérdés ma ez az ellenzék szempontjából: hány ellenzéki pártban összpontosuljon a társadalmi elégedetlenség? A soknál nyilván jobb a kettő, de a kettőnél akár még jobb lenne az egy. Távlatosan bizony ne zárjuk ki, hogy ha például Orbán Viktor megnyeri a 2014-es választásokat, az ellenzéki térfélen további koncentrációra lesz szükség, s a magyar pártpolitika elmozdulhat a hárompártrendszer irányába (Fidesz, Jobbik, mérsékelt ellenzék).

De addig még sok minden történhet. A magam részéről egy stabil négypártrendszer kialakulását várom, s ezen belül az új kispártok integrálódását a két nagyba. Ezzel persze a kicsik is nyerhetnek, hiszen ideológiai profiljukkal legalább részben újjáformálhatják az ellenzéki alappártok karakterét is.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.