Bár a márciusi hó elnyomja, mégis egyre jobban érezni az ócsai szociális lakóparkot körüllengő verítékszagot. Pedig már a nyitány is igen kínos volt. A bukott devizahiteleseknek falut építő kormányra egy emberként nyitottak tüzet az ellenzéki politikusok, az építészek, a kivitelezők és a szabadgondolkodók. Ki goebbelsi propagandafogásnak, ki gazdaságtalannak, ki társadalmilag fenntarthatatlannak, ki alapjaiban elhibázottnak nevezte az égből pottyantandó falu ötletét. A kormányt mindez nem ingatta meg, és senki sem akadt az illetékes elvtársak között, aki szólt volna, álljanak le, ez tévút. Csak tolták előre –a parancs szerint – vérverítékkel. Hiába döccent nagyot a szekér minden méteren, a terület átminősítésén, az építészeti ötletpályázaton, az önkormányzati alkun, a beszerzői tender sorozatos kudarcain, a közmunkások bevonásán és most az érdektelenségbe fulladt bérlői pályázaton. Csak még jobban nekifeszültek.

Eldöntetett ugyanis. Bármikor kezdenek is hozzá, bármennyibe is kerül, bárki költözzék is oda, szociális lakóparknak márpedig lennie kell. Ez a közfoglalkoztatási program egyik sarokpontja, hiszen a devizahitelesek a különféle kormányzati ötletrohamok ellenére se akarnak megmentődni a kívánt számban. S olyan jó lesz majd Orbán Viktornak, amikor sorban kezet foghat a hálás menekültekkel az átadóünnepségen, ahol az ócsai iskolai énekkar dalol, miközben arcukat simogatja a tavaszi szél. Gyönyörű riport lesz a közszolgálati tévében az aktuális bárdok himnusza az újrakezdésről és a reményről. S a meghatottság könnyei között majd nem kérdezzük, mennyibe került ez, s egyáltalán kinek is került ennyibe, tartva a kérdéstől: Ne éljen Eduárd? A név behelyettesíthető. S már az sem lenne kevés, ha a lángsírt törölnék a programból.