Elnézését kérem, Csányi tanár úr, de nem tudok Önnel egyetérteni (Csányi Vilmos: Közösség, nemzet, állam, Népszabadság, 2013. február 2. Hétvége 4. oldal). Az „együttműködés és a közösség érdekének az egyéni érdek elé helyezése” szerintem nem emberi találmány, az emlősökben eleve a szoptatással ez a momentum már megjelent, a falkákban élő állatoknál pedig még arra a szintre is felfejlődött (pl. hiénakutyák), hogy sebesült társukat ellátják, amíg rendbe jön, mert a falka mint közösség érdeke így kívánja.

Természetesen igaza van, „a fejlettebb Homo sapiens nyelvhasználó csoportjaiban a genetikai tényezők mellett az egyes törzsekben kialakult kultúra is jelentősen hozzájárult a közösség megmaradásához”, de szerintem éppen ezt a kultúrát negligálta 5-6 ezer évvel ezelőtt az embereknek egy nagyon kis csoportja. Megjelentek a birtokolható javak, termőföld, termény, nyáj stb., amelyeket ez a kis csoport magának követelt, és elég ereje is volt hozzá, hogy megszerezze. Istenkirályokat, őket kiszolgáló mamelukokat kreált, a többiekből meg, leegyszerűsítve, gondolkozás nélküli rabszolgát csinált. Attól kezdve, általunk elsősorban tudottan a „termékeny félholdon” (Perzsiától Egyiptomig), az volt a „kultúra”, amit az istenkirály annak nevezett.

A skandináv törzseknél, nyilván a mostoha körülmények miatt, megmaradt „az együttműködés és a közösség érdekeinek az egyéni érdek elé helyezése”, kipusztultak volna e nélkül. Ahol azonban a harácsolási szándék kerekedett a közösség érdeke elé, ideig-óráig működött és működik társadalom, csak kérem, gondolja át, „mi lett volna, ha” az emberi elmék nagyobbik, szerencsére egyre csökkenő mértékű részét nem kárhoztatják gondolkodás nélküli parírozógéppé, ha minden arra alkalmas egyén a kezdetektől részese lehetett volna a szabad versenynek, szabad kereskedelemnek, azaz a szabadságnak. Nem lehet véletlen, hogy Európában minél északabbra megyünk, annál virágzóbbak az együttműködésre alapuló társadalmak.

Megítélésem szerint a harácsolási vágy hozza létre a parírozás, a vazalluslét, a korrupció „kultúráját”, a tekintélytiszteleten alapuló társadalmat. A „közösség, nemzet, állam” fogalmak éppen ezekben a közösségekben negligálódnak, helyükre a mindenekfelett álló „hűség” lép, természetesen az istenkirály és utódai irányába. A magyar „nép-nemzetiek” is a tekintélyelvű társadalomban hisznek, a „tekintélynek” pedig minél több „hűségesre” van szüksége. Emiatt az mindegy is, hogy Nagy-Magyarország lakosainak több mint fele nem magyar nemzetiségű volt, de „hű alattvaló”, ezért része lehetett az akkori államnak, vissza is sírják őket.

De éppen Magyarország leges-legújabb kori történelmében bizonyosodik be napról napra, hogy a tekintélytisztelet, a „nép-nemzeti” virtus, a hűségre alapozott állammennyire alkalmatlan a közösség, a társadalom építésére. Akár Kossuthig visszamenőleg („Régimódi történet”) lehetne tételesen felidézni, hogyan tették tönkre a dzsentrik, Horthy és a hungaristák, Rákosi és a „rendszerváltó” népnemzetiek (velük a „Rokonok” urambátyámvilága) az országot, és teszik tönkre ma is.

Természetesen a „szerencsésebb” közösségekben is vannak tekintélyek, törzsfőnökök, de akár csak az átlagnál nagyobb tudású emberek is, csak ők a saját társadalmukban nem élnek vissza vele, nagyobb tudásukat a többiek hasznára – is – fordítják. A mindenkiben lakozó tehetség nemcsak Magyarországon, de még a világ más térségeiben is az emberek többségénél nem képes kibontakozni, a demokrácia elsősorban erre kéne megoldást találjon, és a valódi demokrácia erre képes is.

Bila Tik Budapest

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.