Kaptam a fejemre kritikus kommenteket, mert cikkemben (Férgek és más állatságok, 2013. 03. 20.) zömmel jobboldali negatív példákat hoztam az ellenoldal durvábbnál durvább minősítéséről, arról a már-már beteges részrehajlásról, esetenként gátlástalanságról, amely pedig – a hozzászólók szerint – mindkét tábort jellemzi.

A politika lassacskán csak ezen esetek regisztrálásából, s a róluk folytatott vitákból rakódik össze. A kormányoldal leghangosabb szóvivői határozottan állítják, hogy a szocialisták és a liberálisok „gyűlöletáriái” késztették őket védekezésre, míg balról éppen az ellenkező vád a válasz. Az pedig tényleg mindkét tömbre jellemző, hogy a másik utálata elfeledteti, sőt lehetetlenné teszi saját hülyéik tettenérését.

A tárgyilagosságra törekvő ilyenkor a legszimplább megoldást választja: az „egyrészt, másrészt” palástjába bújik, és – akár a házastársak válása előtti békítéskor – megpróbálja mindkét felet jobb belátásra bírni. Pedig nem minden támadás (manipuláció) ugyanaz, s még a nemtelenek közt is van különbség. És ahogy létezik kettős mérce, úgy van kettős felelősség is. A jelenlegi közhangulat (a hideg polgárháború) szisztematikus kialakításában mindkét tábornak része van, de nem hatalmi „turnusonként” megosztva, és nem is egyformán.

A végletes megosztás, a hamisítástól sem visszariadó megbélyegzés teljes arzenálját a Fidesz vonultatta fel, a másik fél, felek létjogosultságát is megkérdőjelezve. Hadjáratuk 2002 óta egyre kíméletlenebb, a kétharmad megszerzése óta legázoló. Nem az igazukat védik, hanem politikai pankrátorokká váltak. A hatalmi praktikák valamennyi elemét használta már ellenfelük is, de nem ekkora töménységben és ilyen adagolásban, fékevesztett kampányként értelmezve magát a működést. Habozás nélkül túljutottak a „mást tesznek, mint amit mondtak” akadályain, szavakat facsartak ki értelmükből, s jellemzi habitusukat az is, ahogy nemegyszer hézagosan fordították angolra az unió által bírált törvényeiket.

Az ellenzék eközben jobbára önmagát kereste, válaszaiban ritkán volt hatásos – híveit inkább a kétségbeesés vezette, mint az utcákon manifesztálódó uszítás, a hazához való tartozás megkérdőjelezése. A közpolitika züllése és a kettős beszéd eredménye a kettős mérce – aminek jelenlétét nem szűkíteném le a csúnya külföldre.

Mi ezt idehaza már régóta kritika nélkül űzzük, belpolitikának nevezve. Igen, lehet példákat hozni szocialista részről is meggondolatlan kijelentésekre, alpári kirohanásokra, sántító okfejtésekre, sőt, hévtől elragadott hívek túlkapásaira is – a Fidesz éppen ezeket tartja most műsoron, jelezni akarván, hogy nincs különbség. Tényleg nem illendő a parlamentben középső ujjal felfelé mutogatni, az MSZP-re kígyót-békát kiabáló mozgássérült nénit inzultálni, e-mailben fenyegetődzni, és egyik esetre sem mentség, hogy néha elszakad a cérna.

Ez kárt okoz, a másik mételyez. Ha egy étkezésnél sós a leves, ehető a főétel, közepes a desszert, azt máshogy „nyeli le” a vendég, mintha az előételtől a körítésig minden csapnivaló. Akkor pedig végképp felkapja a fejét, ha kijön a konyhából a séf önmagát dicsérni. A vendég különbséget tesz, emiatt kettős mércét alkalmaz akkor is, ha legszívesebben már egyik étterembe se menne be. Igaz, úgy meg éhen marad.