De mi van akkor a lengyelekkel? Mint ismeretes, a nemzeti ünnepre buszokkal és különvonattal lengyel békemenetesek érkeztek Pestre Kossuth Lajost és Orbán Viktort éltetni, ám az ünnepség elmaradt. A lengyelek így is jól érezték magukat egészen az elutazás pillanatáig, mert akkor horrorba fordultak az események.

Ezt nem én mondom így, nem is valami liberális, Izrael-barát orgánum, hanem a miniszterelnök házi munkásőrségéhez, a CÖF-höz közel álló Polgár Portál a hétszáz lengyel békemenetes egyikére hivatkozva: „Este 8 óra táján indultak haza a Nyugati pályaudvarról, mit sem sejtve, hogy éppen a hazatérés fogja a legnagyobb problémát jelenteni. Hozzátette: a gondok már Rákoskeresztúron kezdődtek, ahol a vonat hirtelen megállt. Lassanként az elektromos ellátás is megszűnt, ennek következtében sem a világítás, sem pedig a fűtés nem működött. Az utasok hat órát várakozva, hajnali 2-ig fagyoskodtak a sötét, jéghideg kocsikban, hiába várva az érdemi információkat. Végre a hatórás, mellékvágányon töltött várakozás után csatolták az új mozdonyt és a vonat elindult. Kiderült, hogy több kocsiban elromlott, elkezdett égni a fék.”

Mármost ez az, amit az ember semmiképpen nem akar elhinni. Előtte nem sokkal két békemenetes lengyel busz utasai állították, hogy „az egész péntek éjszakát az autópályán töltötték”, ami nyilvánvalóan hamis állítás, politikaitőke-kovácsolás, hiszen akkorra már a magyar miniszterelnök bejelentette, hogy mindenkit kiszabadítottak; igaz, hol van az megírva, hogy a lengyel autóbuszutasok mindig igazat mondanak.

Ám most nem a honi vasútról van szó, nem is a magyar hatóságokról, hogyha rajtuk múlik, az országot akár két sísapkás hóember is öt perc alatt elfoglalja. Hanem hogy fagyban és sötétben, egy lepusztult vasútállomás mellékvágányára kitolva, kvázi bevagonírozva vesztegel a testvéri békemenet, a magyar hazafiak meg sehol.

Az ember azt gondolná, hogy ilyen esetben például Bencsik hazafi azonnal fölkerekedik, és forró, habos kakaóval lepi meg lengyel barátait, miként Bayer hazafi is megszakítja szokásos esti imáját, hogy rohanjon segíteni, Széles Gábor legfőbb hazafi pedig azonnal a helyszínre rendeli világhírű Ikarus autóbuszait, mert a szabadságharc nem pusztán pofázásból, utcai handabandázásból, fenyegetésből áll, hanem hogy harcostársainknak tévékamerák és hírverés nélkül is segítünk, még akkor is, ha ebből semmi anyagi hasznunk nem származik. De nem, ezek szépen szarban hagyták lengyel barátaikat.

Nem azért mondom, de tavaly, az első békemenetelés másnapjának kora reggelén húszfőnyi lengyel küldöttség bukkant fel Óbudán. Azonnal kivált közülük egy tizenkilenc főből álló csoport, és kocsmát keresett. Akkor nekem minden összeköttetésemet latba vetve sikerült elintéznem, hogy az egyik kocsma egy órával nyitás előtt felhúzza a rolót, hogy aztán a tolmácsot is magunkkal rántva, mindannyian betóduljunk, a lengyelek pedig a sarokba hányják zászlaikat és Viktort éltető transzparenseiket; azt gondolom, ez a minimum, amit a világbékéért megtesz az ember. Nem akarok dicsekedni, de ha akkor tényleg háború van, és én elkiáltom magam, hogy utánam, az összes lengyel gondolkodás nélkül követ; állítom, mire delet üt az óra, már a kezünkön van az Új Sípos vendéglő is.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa