Lance Armstrong amerikai kerékpárosról kimondatott a hivatalos verdikt, hogy injekcióknak, vérátömlesztéseknek, a mögötte e célra szervezett teamnek köszönheti megközelíthetetlennek tűnő Tour de France sikersorozatát. Engedtessék meg egy csendes ellenvetés. Armstrong győzelmei szerintem mindenekelőtt tehetségének, fantasztikus akaraterejének, céltudatosságának, már-már emberfeletti edzésmunkájának tudhatók be.

A dopping kétségtelenül segített, többletet adott. Miként az általa legtöbbször megelőzött riválisainak is. Vice versa, mondhatnánk. Paradox módon úgy is fogalmazhatunk, hogy az ajzószerek alkalmazásával mintegy „esélyegyenlőbbségéről” gondoskodott.

Meggyőződésem, hogy ha azt a talán soha nem is létező, elméleti esetet feltételezzük, miszerint a kerékpársport világelitjében senki sem doppingol, ugyanilyen biztos fölénnyel utasította volna maga mögé a mezőnyt. Csak árnyaló tényezőként jegyzendő meg, hogy a „rásegítés” szakmai megalapozottságában, megszervezésében is felülmúlta a többieket, itt is érvényesültek kvalitásai.

Nem szónoki pulpitus mögött állva, mikrofon- és kameraerdők árnyékában döngette a mellét, hogy ő a legjobb. Eredményhirdetés előtt – többnyire sárga trikóban – hegyeknek fel és le, gyilkos iramban letekert 2500 kilométert, és legyőzte szintén páratlan képességű ellenfeleit. Ráadásul halk szavú maradt... Persze ő is részese volt, immár emblematikus figurája lett a régóta folyó kollektív csalásnak, hazudozásnak, manipulációknak, miként az zajlik a mára már jórészt szórakoztató- és fogadóipari tevékenységgé átalakult – sokak szerint züllött – nemzetközi élsportban. Ha bátor lennék, kimondanám, hogy minden sportágban és mindenhol, ahova a nagy pénz betette a lábát, és ezért kegyetlen teljesítménykényszer van.

Tehát nincs kivétel... Érdekes, a drog kábulatában alkotó világhírű festőművészt, a fiatalok tömegei által bálványként rajongott „szerfüggő” gitárost vagy énekest, az alkoholmámorban verselő költőzsenit nem nevezzük csalónak, sőt lenyűgözve, ámulva tiszteljük páratlan képességüket. Elismerem, sok tekintetben sántít az összehasonlítás. Annyiban mindenképp, hogy – bár van más vélekedés is – a művészetben a test struktúrájába, működésébe történő külső beavatkozás nélkül, stimulálók mellőzésével is létrehozhatók remekművek. Az élsport legmagasabb régióiban viszont ez nem lehetséges.

Az egészségmegtartásának, helyreállításának nélkülözhetetlen eszköze, a testedzés a csúcssportban ellentétébe fordul. Az itt elengedhetetlenül szükséges abnormális izomkötegek vagy éppen vitálkapacitás kifejlesztése, az egyébként kívánatos testsúly megközelítésének folyamatos gátlása, az ízületek extra kitérésekre késztetése, a végső tartalékok gyakori bevetése, a regenerációs idővel történő kegyetlen spórolás, a mind magasabbra srófolt elvárások okozta állandó stressz elviselése, az élettani és pszichikai határok kíméletlen feszegetése – sportága válogatja – a szervezetbe történő durva, művi beavatkozás nélkül megvalósíthatatlan.

Még szó sincs doppingról, csak az edzők, orvosok, pszichológusok, fizioterapeuták, masszőrök stb. alkotta háttércsapat legális tevékenységéről. Már ahol ezt finanszírozni tudják. Ennyit az ötcsillagos szállodák konferenciatermeiben esélyegyenlőségről papolók valóságismeretéről, még inkább farizeus dumájáról. Mindebből aztán törvényszerűen következik a doppingolás dilemmája. Van, aki hátrányosnak tudott vagy vélt helyzetén kíván változtatni, más úgymond csak esélyegyenlőségét szeretné biztosítani, a legtöbben előnyre akarnak szert tenni. Jórészt itt is a pénz beszél, dönti el a minőséget.

Aki nagyobb összeget tud „befektetni”, mozgósítani, jó eséllyel számíthat arra, hogy új, hatékonyabb, doppinglistán még nem szereplő, avagy a tiltott szert biztosan „fedő” anyaghoz juthat, sőt egyéni profiljára szabott receptet is kaphat erre szakosodott orvosoktól, laboroktól. Akár bárminemű állami, központi ösztönzés nélkül, vagy éppen annak ellenére, mindössze a kereslet során kialakult piac szabályai szerint. Kivételes adottságú sportolóknál előfordul, hogy már levetett, leszólt, másod- és harmadosztályúnak tekintett pirulákkal, módszerekkel is megelőzik jobb feltételek között készülő ellenfeleiket. Az olcsóság azonban itt is gyakran visszaüt – lebuknak...

Minden változat esetén biztosra vehető, hogy napjaink élsportolói – előbb vagy utóbb – súlyos egészségi árat fizetnek sajátos foglalkozásukért. Miként a balett-táncosok, az artisták és az uránbányászok is. Mégsem akarok senkit lebeszélni erről a pályáról, mert nem kevesen érezhetik úgy, hogy csak így tudják kiteljesíteni tehetségüket, így gondolják kereknek, sikeresnek az életüket. Még akkor is, ha tisztában vannak testük, szervezetük súlyos kizsákmányolásának majdani szükségszerűségével, az esetleges érmekért, szerződésekért egészségben fizetendő uzsorakamat mértékével.

Végül is oda akarok kilyukadni, hogy jelezzem: aki a sport nemzetközi élvonalába akar eljutni, akit efelé orientálnak, legyen tudatában a nagyon valószínű árnak. Az egészségi kockázat óriási, a vágyott siker bizonytalan. Ezért is különlegesen nagy az edzők, a szülők felelőssége, hogy csak igazi tehetségeknek és teljes valójában vázolják fel ezt a buktatókkal teli, a szerencsét is feltételező, csak keveseket célhoz vezető utat. Figyelemfelhívásomat mindennél jobban hitelesítené egy szépkorú magyar olimpiai bajnok, aki kegyetlen őszinteséggel tárná a nyilvánosság elé, hogy mi az egészségben kifejezett szaldója pályafutásának. Nincs kétségem azonban összegző megállapítása felől, miszerint megérte, és újra így döntene...

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, a szöuli olimpiai csapat vezetője

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.