Vezetői egymás vállát átkarolva állnak a színpadon; hagyjuk most a lista élén álló nevét meg a kialkudott jelölteket is; ott lesz az arcokon az üdvözült mosoly, a lendület ígérete; hogy ennek a lendületnek hány pályán, hány szektorban és hány közösségben kell egyszerre vagy fokozatosan meglódulnia, arról kidolgozott forgatókönyvek, menetrendek, programok gondoskodnak; az ünnepi pillanatok azonban az önfeledt örömről szólnak, hogy véget ér az, amiben még a helyszínen összegyűlt közönség is csak titokban reménykedett.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyire rühelli már az ország „a kormányváltásnál több, a rendszerváltásnál kevesebb” klauzulát, a kidobható telefonkönyveket, azt a permanens veszélyérzetet, amelynek mértéke rég nem függ sem a tudástól, sem a rátermettségtől, sem a teljesítménytől. Hol van már a késő kádári idők hármas követelménye, mindenekfölött áll a politikai megbízhatóság – és hála a szabad választásoknak, éppen az a leginkább cseppfolyós.

Új mez, új szavak, új irány, belefárad ebbe még az örökös alkalmazkodó is. Ráadásul a centrális erőtérben a lojalitáshoz kellett valami más is, valami, amit nem lehetett hipp-hopp felvenni a repertoárba, mint egy újabb szerepet; a puszta odaadás, beleélés sem volt elég, talán a cinizmust, az alakoskodást vagy azt a vállrándítást díjazták, ahogyan az illető bohócot csinált magából, hangosan röhögve figurázta ki korábbi énjét, na, az bejött – bár ennél a mutatványnál sokan kiszóródtak a rostán. A fejesek pedig tapssal jutalmazták, ahogyan kívülről, mint egy odébb tett tárgyra néztél önmagadra, látszott rajtuk, hogy odahaza ők is sokszor ezt teszik.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy készülnek-e menlevelek a behódolók számára, mert végül mindig ők szívják meg igazán, ők vannak a legnagyobb veszélyben, a hatalom törzsgárdistái biztonsági hálóval dolgoznak, keseregnek, panaszkodnak, szervezkednek, támadják őket, de rájuk azért figyelnek, meghurcolásuk szem előtt zajlik, ahogyan felmentésük is – a mamelukok úgy lesznek a megvetés tárgyai, hogy nincs helyi értékük. Persze 2014-ben minden másképpen lesz, elmarad a bosszú hadjárat, ígérik, hogy országos méretekben törlik a revánsvágyat, pedig a centrális erőtérnek volt centrifugális ereje is, a lét peremére repültek emberek, vállalkozások, közösségek, és rehabilitálásukkal elkerülhetetlenek a cserék, amelyeket persze a minőség jegyében hirdetnek, ha egyáltalán történhet itt valami így, de akkor is a reváns képében fognak megjelenni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy most nem kormány-, nem rendszer-, hanem korszakváltásról lesz szó, amely tiszta, átlátható és morálisan védhető alapokra helyezi mindazt, amit az elmúlt évek beszennyeztek. Szervezeteknek, szerkezeteknek, beidegződéseknek kell teljesen átépülniük, miközben ezek működését szövevényes kapcsolati hálókkal, suba alatti pénzekkel, háttérvezérekkel és kinevezett alvezérekkel a vesztesek már tökélyre fejlesztették; a manufakturális üzemmód nagyüzemivé vált, a központosítás olajozottá tette a vezérlést, valamint a források politikailag és barátilag célzott igénybevételét. A reszortfelelősök elmozdítása minden egyes esetben kemény próba elé fogja állítani a korszakváltókat, cseleket, trükköket nem alkalmazhatnak, hiszen korszakváltók, a rezsim kulcsemberei pedig úgy lettek kiválasztva, hogy nem tárgyalóképesek, pláne nem átállíthatók.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy miközben a szuverenitásért folytatott szabadságharc egy pillanatra sem lankadt, az ország kiszolgáltatottsága azzal tetéződött, hogy konfliktusba került boldog-boldogtalannal, és polgárai is egymással. Azokkal hadakozunk, akiktől függünk, és azok kegyét keressük, akiktől alamizsna reményében függeni szeretnénk.

A nyugati dekadencia helyébe egy ázsiai típusú, autoriter-rendszer vált irigyelt mintává, olyanokhoz dörgölőzünk, akiknek uralkodását eddig megvetettük. A váltókat mégsem szabad egyetlen mozdulattal átfordítani, a geopolitika azzal is sújtja a nagy elszántsággal és kis befolyással bíró államokat, hogy karakteres lépésekre ritkán szánhatják magukat, porcelánboltban ténferegve az egér is tud kárt okozni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy e törvényekkel kiépült centrálisnak nevezett konstrukció alapos átalakításához komoly legitimitás és egyetakarás, szaktudás, a civil világ és a pártpolitika eddig még ki nem próbált szimbiózisa, valamint a demokratikus játékszabályok rigorózus betartása szükséges. A nekigyürkőzés elhivatott résztvevői, drukkerei mögött ott áll majd a varázslójában és leleplezőiben meghasonlott másik tömeg, amely, bármit is mondanak neki, gyászolni fogja az elveszett önbecsülést, függetlenségi harcot. Sértődött és gyanakvó lesz, árulást szimatol: mi jön itt megint vissza, melyik régóta utált arc ugrik elő valamelyik bokorból?

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a haza nem lehet fedezékben. Nem lehetnek rajta mindig friss golyónyomok, nem szabdalhatják keresztbe-kasul állandóan lövészárkok, a nemzethez tartozás örömét és büszkeségét senkitől sem szabad elvitatni. A mai Magyarország közhangulata elviselhetetlen, mert már évek óta nem érdekek és nézetek ütköznek, hanem emberek, csoportok, gárdák csatája folyik, az érvek helyébe hadüzenetek léptek; a lejáratás, a kiszorítás eszközei a politikán túli régiókat is ellepték; a hatalom házának érzelmi habarcsa az utálat, a lenézés, a megosztottság lett.

A jogállam recsegő pódiumán véreres tekintettel áll szemben a két tábor, s ma már mindkettő kizártnak tartja, hogy a másiknak bármiben is igaza lehet – sőt az igény, a kíváncsiság is kihunyt az értésre és a megértésre. A kizárólagosság dölyfe egy gombnyomogatásra szakosodott parlamentarizmust hozott létre, többször megfejelt alaptörvénnyel. Van aki pusztán a teljes elitcsere szándékát véli ebben a műben, holott ez több ennél – Orbán Viktor szeme előtt egy államigazgatásban, gazdaságban, kapcsolataiban, szellemben és lélekben más Magyarország képe él, amely az állami beavatkozás és a tekintélyelvűség régi-új rúgóira jár.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Magyar Posta közreműködésével folytatott konzultációk kikerülik az érdemi egyeztetések szűknek ítélt pályáit, az evidens kérdések evidens válaszokra számíthatnak. Így egy-egy váratlan akadály, mellékhatás, sérülés nem egy rosszul bemért koncepció kudarca, a szabotőr, a vétkes mindig megjelölhető, hulljon rá megvetés – főként ha időleges engedmény születik vele szemben. A továbbhárított megszorítások bűne is a célzott szférára hullik vissza. Hogy ezek milyen hamis képzeteket, veszélyes indulatokat keltenek? De hiszen ezek szerves részei már régóta a kampányoknak! De hiszen a demokráciadeficitnél a közembert sokkal jobban érdekli a háztartási deficit! Így volt ez a 300 forintos vizitdíj látványos bukásakor, s most, a rezsicsökkentés esetében is. Nem az összeg nagysága, hanem a kezdeményezés szimbolikus volta ragadja meg az embert, aki a saját zsebéhez képest kevésbé törődik az állam túlhatalmával, bármiféle ár- és értékarány felborulásával, ami egyébként nála az ár- és bérarány tekintetében már régen felborult. Az ellenzék itt nehezen találhat fogást. Ennél csak az a rosszabb, ha ráígér.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ebben a mostani világban nemcsak a befektetők félelemindexe van sokéves mélyponton, hanem egyre több civilé is. A választásában bizonytalan tömeg karámban tartása szintén a regnáló hatalom célja és érdeke. Ez a sereg a maga módján fél. Elege van a jövőképekből. Lehet, hogy nincs teljesen megvezetve, sőt büszke rá, hogy lát a pályán, de már nem képes bízni semmiben, az erőt viszont, ami környezetében napról napra éri, pórusaiba szívta – felismeri régről, s azt hiszi, kijátszhatja, mint egykoron. Új harcba nehezen hívható, mert a fenntartásért való küzdelmét kell vívnia.

A bizonytalanok közönye érzékeny idegvégződésekre tapintva megszüntethető – a hatalom leginkább ettől tart, mert ez a tömeg nehezen mérhető, még ha sokan szeretik is megsaccolni számukat. És ne feledjük, jelen van még az átlagosnál is szörnyűbb félelem: a híveké. Számukra a bukás végzetes és beláthatatlan következményekkel jár. Kinél a hitvilág, kinél az egzisztenciánál is jóval több, maga a birodalom pusztulhat el – és bármilyen furcsa, ez a két halmaz, bár teljességgel különböző, nem választható teljesen külön: a csalódás mindkét tábor számára átélhető veszély. Mindegy, hogy sokan vannak, de nem elegen, aktívak és régóta izzásban tartott radikálisaikkal könnyen fékezhetetlenekké válhatnak. Pattanásig feszült, hiszterizált ország készül a 2014-es választásokra, s a kampányban sem osztanak majd idegnyugtató pirulákat. Ettől még a józan többség megtalálhatja szószólóit. Ha hallani fogja őket.

És akkor még nem beszéltünk arról: könnyű kimondani, hogy első a jogállam helyre- és a gazdaság talpra állítása – mindez nem puszta renoválással, hanem a 2010-es állapotok meghaladásával. Többhanságnyi, évtizedek alatt összegyülemlett mocsarat kell ehhez lecsapolni. Vajon szervezhető-e annyi építőtábori turnus, amennyi végez vele? Nem arról van szó, hogy bizonyos változásokat tovább kell-e vinni (önkormányzatok), vagy az átalakításokat szabad-e vég nélkül visszaalakítani (oktatás, egészségügy), hanem arról: akár akarják, akár nem, tabula rasa lesz. Tudniillik a lassan már az összes kényes hatalmi csomópontot határozott, egyenes vonallal összekötő Magyarország-birodalomnak kéne véget vetni. És ez nem úgy megy, hogy fogunk egy szivacsot és letöröljük a tábláról.

Vannak, akik szerint az országban három év alatt olyan torzulások mentek végbe, amelyek okozóit és asszisztenciájukat távol kell tartani mindenféle hatalmi befolyástól. Hogy ennek a körnek hol húzódnak a határai, azt a gyakorlat szabja meg, általában sehol, mert az elvben szűkre rajzolt körök folyamatosan tágulni szoktak. Ráadásul a hatalmi gúla mind szervezeti, mind gazdasági értelemben egyszerre centralizált és kiterjedt, épp ez hatékonyságának egyik kulcsa. Rendszergazda kevés van, de a szoftverek „leosztott” változataihoz sokan, sok helyen hozzáférhetnek: pozíciók, rangok, nyertes pályázók, megbízók és megbízottak kerültek olyan helyzetbe, hogy bár nem érzik magukat most sem biztonságban, de nincs, nem lehet számukra másik oldal. Még átnézni se mernek, nemhogy közeledni, alkut kötni.

És akkor még nem beszéltünk arról – jó érzés volt látni, hogy hányan fogtak össze a hótorlaszok ellen. Csakhogy egyre magasabb torlaszok épülnek Magyarország útjába kívül és belül, meg egymás közé – és mi még azt a minapi havat is képesek voltunk teljesen másként értékelni. Nem érdemes tehát gesztusként újra elmenni a Terror Házába, s nem lesz meghíva senki Kötcsére vendégelőadónak. A magyar társadalomból kifogyott a kiegyezéshez nélkülözhetetlen tapasztalat, mert a rendszerváltozás óta pont az ellenkezőből szerzett rutint a politika, gyakran még a koalíciós társak is. A táborok speciális memóriavesztésben szenvednek, senki nem képes, de nem is akar emlékezni saját felelősségére, annál dühödtebben bélyegzi meg a másikat – minden történés kifacsart, kifordított, a két hitvilág számára külön értékelt és előadott. Ebben a szférában még azt is el lehet érni, hogy a 2006-ban dorongot lengetők áldozatok, a Fidesz-székház udvarán minap összegyűlt lányok és fiúk terroristák legyenek. A jelenlegi kormány szimbolikus gesztusai a szélsőjobb felé csúsznak, a demokratikus ellenzék egymásra találása nehézkes, mert joggal igyekszik mindenki szabadulni a rossz emlékektől, szégyenektől, melléfogásoktól így többé-kevésbé a másikhoz ragasztástól. Ilyen ma Magyarország, ilyenné lettünk.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy talán mégis van valahol egy nemzeti minimum elásva, vagy az Üveghegyen, talán még a Békemeneten is túl. Hogy a szegény ember még meg sem született legkisebb fi a fog-e rátalálni, vagy ebből a mai társaságból valaki, akinek (a nehezen kitapintható választói középpel a háta mögött) szintén elege van a beteges megosztottságból – ki tudja? Csak egy biztos: mindig van másnap. És ez kivételesen egyszer aznap is eszünkbe juthat.