Mennél jobban akarja a kormány kihúzni a bajból a devizahiteleseket, annál inkább nyomja a fejüket a víz alá. A legkisebb hitelmentési csomag hírére is gyengült a forint. Az a svájcifrank-hiteles, aki február közepén még 50 ezret fizetett, márciusban már 2-3 ezer forinttal többet – és Ciprus akkor még boldog adóparadicsomként élt a tudatunkban. A kormány eddig is kevesebbeknek segített, mint ahány adósnak ártott – ám csak erőlteti ezt a mentést. Minek?

Három eset lehetséges. Egy: a politikusok gonosz őrültek, abban lelik örömüket, hogy átverik a választót, majd ezt leöntik cukormázzal. Kettő: a politikusok dilettánsok, mentenének, de nem veszik észre, hogy épp az ellenkezőjét csinálják, viszont ezt arroganciával leplezik. A harmadik lehetőség, hogy elképzeljük: Orbánnak tényleg van mesterterve.

Ha az unortodoxiáról lefejtjük az orbáni mázat és a matolcsysta őrületet, akkor akár kaphatunk egy koherens gazdasági (társadalmi) képet, amelyet el lehet suttogni baráti médiumok újságíróinak vagy a kedvenc független vállalkozói érdekképviseletek vezetőinek, hogy lássák a lényeget, és támogassák a legőrültebb(nek tűnő) ötleteket.

A kiindulási alap: ez egy nyersanyag- és tőkehiányos ország, vagyis csak a munkaerejének értékesítésével érhet el eredményt (lásd Orbán beszédeinek első frázisát: a termelőmunka értékét). A probléma, hogy a magyar munkaerő versenyképtelenné vált. Ezt gazdaságpolitikai hibák sorozata okozta (elmútnyocév, meg az a három mostani) és a válság: leszakadtunk az európai növekedésről, lassabban nőttünk, mint a térség, a hazai termelékenység rosszabbul alakult, mint más országoké.

Versenyképességet javítani úgy lehet, ha beruházunk és fejlesztünk – ám erre nincs pénzünk, kölcsönt meg nem kérünk, nem kapunk. A másik lehetőség, hogy erőforrásainkat olcsóbbá tesszük. Vagy a bérköltséget csökkentjük, vagy a bér értékét. Előbbi nehézkes: az adókat kell hozzá lefaragni, vagy a béreket. Az adócsökkentés nem megy (kell a pénz a költségvetésnek), a bércsökkentés lassú, és teli van konfliktussal. Egyszerűbb, ha a pénzünket értékeljük le, gyengítjük a forintot.

A klasszikus leértékelő politika akadálya részben a magas devizaadósság – ezért érdemes küzdeni ellene mindenáron. Amitől ez mestertervvé válik, az a másik probléma megoldása. A leértékelt forinttal olcsóvá tett magyar piacon jelentős nyereséget, ha tetszik, extraprofitot lehet elérni a szolgáltató szektorban: az olcsó magyar munkaerő, a relatíve alacsonyabb tőkeigény miatt nagyobb a profitráta – legyen szó pénzügyekről, energiáról, kereskedelemről.

Tehát nemcsak leértékelünk, hanem magyar kézbe vesszük a szolgáltató szektort is (50 százalékos magyar bankarány, rezsicsökkentéssel kiszorított közműcégek, lehetetlenné tett kereskedelmi multik), közben a hanyatló Nyugatnak meghagyjuk a beruházás igényes, de fontos termelő ágazatokat. Kis nyitott gazdaság helyett jelentős részben zárt, saját szolgáltató szektorral, belső finanszírozással rendelkező ország a terv, amely leértékelt, olcsó valutájával védi belső piacait, és segíti az itt termelők exportját.

Ennél ortodoxabb terv nincs is. A probléma is ez vele. Csak azt nem veszi ugyanis figyelembe, hogy a világ és benne Magyarország már nem a múlt századi rendben működik. 1. finanszírozni kéne az átmenetet, azt a nem kevés időt, amíg nyitott gazdaságból zárttá tesszük Magyarországot. Ez külföldiek nélkül nehezen megy – csak akkor, ha dögivel van pénz a piacon. Ha épp megint nem lesz (például mert Ciprus bajba kerül), megint mehetünk vissza az IMF-hez. 2. a gyorsan fejlődő világban egyre nagyobb a szerepe az innovációnak, a tudásgazdaságnak – ez a terv viszont épp a lemaradásunkat növeli e tekintetben. 3. emiatt a terv konzerválja társadalmi lemaradásunkat Európától, miközben a többség mintha nem ezt akarná.

De mindegy is. A megvalósításhoz ugyanis nincs szükség se túl sok diplomásra és gondolkodóra, se túl nagy demokráciára.