Húsbotrány, sajtbotrány, tejbotrány, paprikabotrány, uborkabotrány, mézbotrány. Egy ilyen hívószó elég ahhoz, hogy egy cég pillanatok alatt milliós veszteségeket szenvedjen, vagy éppen tönkremenjen, miközben a felvetett szabálytalanságokban hozzá hasonlóan könyékig turkáló konkurencia a markába röhög.

„Az EU élelmiszer-jelölésre vonatkozó előírásainak alkalmazása a gyártóktól figyelmet, tájékozottságot és körültekintést igényel, sokan azonban még az elvárások ismeretében sem tesznek azoknak eleget, inkább kifizetik a hatóságok által szabott bírságokat, mintsem a jelöléseken változtassanak, vagy magas költségek árán módosítsanak a termék kiszerelésén. Igaz, a hatósági ellenőrzések sem mindig célirányosak, gyakran még az időközben bevezetett előzetes kockázatelemzéses rendszer ellenére is ad hoc jellegűek, és a hivatalnokok nem a fogyasztók érdekeit védik.”

E mondatokat nem az ujjunkból szoptuk, hanem az élelmiszer-biztonságért (is) felelős szaktárca háttérintézményének tanulmányából idéztük. (Az intézmény vezetőjét azóta kirúgták.) Lefordítom: az ellenőr odamegy, ahol egy füles alapján számíthat valami szabálytalanságra. Például a kormányhoz közel álló hírtelevízió tudósítására ugrik, amely szerint az egyik Pest megyei tehenészet aflatoxinos, állítólag rákkeltő tejet forgalmaz boltjaiban. Rövid úton kiderül, kamu az egész, maga a riport sem megy le, de a vállalkozó üzleteit napokra zár alá veszik. Merő véletlenség persze, hogy az illető éppen egy terjeszkedő kormányközeli kiskereskedelmi lánc érdekeit sérti.

A gazdasági válság miatt csökkenő vásárlóerő, az ennek nyomán élesedő konkurenciaharc alaposan megrázta az élelmiszerpiacot. Nem csak nálunk, mindenütt. Az olcsó tömegtermékek gyakorlatilag összes gyártója rákényszerül valamilyen játékra az alapanyagokkal, adalékokkal, de még az úgynevezett prémiumcikkek között is sok a „gagyi”, olyan áru, amelynek a tartalma nem felel meg a címkéjén szereplő adatoknak. Ebben a helyzetben jelenik meg az állam hol hatósági eszközökkel, hol olyan célzott támogatásokkal, amelyekkel durván belenyúl a versenyviszonyokba. Kenőmájasból attól még nem fogy majd több, hogy a nagy múltú üzembe „beletol” az önkormányzat (vagyis az adófizető) egy-két milliárdot, viszont a segítség nélküli többi cégnek még rosszabb lesz, mint eddig. Hogy egyáltalán fennmaradjanak, marad a játszadozás a bizonytalan származású importhússal, az állagjavítókkal, emulgeálószerekkel, hogy olcsóbb lehessen az akciós párizsi. A gyártás egészét képtelen nyomon követni a hivatal, a lebukás veszélye kicsi.

Az elsősorban az árcédulára figyelő, egyre vékonyabb pénztárcájú átlagpolgár viszont megveszi ezt a terméket is, mert mást aligha tehet. És mosolyog is talán magában, mert aki skandináv bútoráruházba megy nemzetközi jellegű, de félig sem olcsó húsgolyót enni, az meg is érdemli, ha kiderül, hogy lóhús is volt benne. Még a gagyi is jobban esik, ha magyar. Vagy legalább azt hihetjük róla.