Amikor tíz évvel ezelőtt a világ megtanulta, hogy mi az beágyazott tudósítónak lenni, és a Bagdad felé tartó amerikai tankokból közvetített háborút figyelte, sokan azt gondolták: a Szaddám Huszein iraki diktátor elleni invázióval új világrend kezdődött. Amerika látványosan visszatért. Méghozzá úgy, hogy miközben bosszút áll a szeptember 11-i terrortámadásokért, elkezdi a XXI. század elejének nagy politikai építkezését, a demokrácia közel-keleti exportját. S a történelmi küldetéssel, az arab világ úgymond modernizálásával bebiztosítja a kőolajkincs feletti ellenőrzést, arról nem is beszélve, hogy pórázon tartja a nukleáris ambíciókat dédelgető Iránt.

Tíz évvel az iraki háború kitörése után a kép rémisztő. Már régóta tudni, hogy Szaddámnak nem voltak olyan tömegpusztító fegyverei, amelyekre hivatkozva George W. Bush összetrombitálta az „elszántak koalícióját”. Az iraki hétköznapokat a nyugati támadás óta megkeserítő terrorizmust sem sikerült felszámolni. Havonta átlag ezerhatszáz ember veszti életét merényletek következtében, az évforduló napján Bagdadban tucatnyi pokolgép robbant, és közel hatvanan haltak meg.

Irakot a világ egyik legkorruptabb országának tartják, az újjáépítésre kapott hatvanmilliárd dollár jelentős részét elsikkasztották. Al-Maliki kormányfőről azt mondják, hogy despotaként uralkodik. A szunniták és a síiták viszonyára a „feszült” visszafogott jelző. A tizedik évfordulón a térségben jár Barack Obama, de a felszabadított országot messze elkerüli. A mostani elnök hazavitte Irakból az amerikai katonákat, s ezzel lezártnak tekinti az ügyet.

Az ügy azonban nincs lezárva. S nem csak az elmúlt tíz év 190 ezer halálos áldozata miatt. Bushék minden jogos kérdésre rossz választ adtak. Azzal a tévesnek bizonyult elképzeléssel, hogy Szaddám kiiktatásával egy Nyugat-barát és demokratikus nemzetet építenek fel, egy teljes régiót sodortak az instabilitásba. Iránt nem sikerült rövid pórázon tartani, állítólag csak egyetlen év kell hozzá, hogy a rezsim nukleáris fegyverre tegyen szert.

Az arab tavasznak nevezett és megdönthetetlennek gondolt rezsimek bukását hozó eseménysorozat szintén kevés jóval kecsegtet. A demokráciából, a választásokból főleg az iszlamisták profitálnak, azok, akiket eddig a Nyugat által támogatott rezsimek üldöztek, bebörtönöztek. Egyiptom az iszlamisták és egy újabb katonai puccs között imbolyog, Líbia jövője bizonytalan, de nyugati demokrácia aligha lesz. Szíriában döntetlenre áll a polgárháború. A Nyugat itt már attól is ódzkodik, amit még Líbiában megtett, ahol „külsősként” – katonai tanácsadókkal, illetve légi támogatással – segítette a Kadhafi-rendszer ellen harcoló felkelőket.

A Bush-adminisztráció egy diktátortól ugyan megszabadította a világot, de Amerika hitelessége az iraki háborúval talán nagyobb kárt szenvedett, mint a vietnamival. Nemzetépítésben van egy másik kísérleti terep is, Afganisztán. Ott sincs sok remény arra, hogy nem lesz az, ami az iraki kalandból lett. Romhalmaz.

Iraki férfi fel nem robbant tüzérségi lövedéket vizsgál