Amit Horthyék úgy értékeltek, hogy Budapest „vörös rongyokba öltözött”, azt a műértők és szélesebben a progresszív értelmiség világszerte az európai avantgárd művészet egyik csúcsteljesítményeként tisztelte. Egyik jellegzetes epizódja volt ez annak a folyamatnak, melynek során a magyar jobboldal nemzeti önértékelése végzetesen szembekerült a külvilág Magyarország-képével. Mindez ma sincs másképp.

A Tanácsköztársaság plakátjaiból legutóbb 2011-ben, New Yorkban rendezett kiállítás (Seeing Red, azaz Vörösben látni címmel) ismertetője meg is jegyzi, hogy a Tanácsköztársaság bukása után a magyar „kulturális avantgárd” Berlinbe, Bécsbe és Moszkvába kényszerült. Amennyire természetes, hogy a magyar forradalmi avantgárd ma is nemzetközi megbecsülésnek örvend, annyira elképzelhetetlen, hogy mondjuk a Műcsarnokban a holnapi évforduló alkalmából kiállítsák az 1919-es plakátokat.

Nem csak a képzőművészeket ragadta magával az a radikális szellemi hullám, amely Magyarországon 1919. március 21-ével, a Tanácsköztársaság kikiáltásával tetőzött. Néhány menthetetlenül jobboldali írót leszámítva az egész magyar irodalmi élet lelkesen köszöntötte – és rövid ideig támogatta – a forradalmi rendszert. Elég Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, Móricz Zsigmondot, Gárdonyi Gézát, Illyés Gyulát említeni, no meg a magát „kommunistának és nemzetellenesnek” nevező ifjú Márai Sándort, akit családja aztán a fehérterror elől menekített első nyugati emigrációjába.

Ami a fehérterrort illeti, több ezer hazai áldozata mellett a nagyvilágban sok „haszonélvezője” is volt. A brit (Korda Sándor) és az amerikai (Kertész Mihály) filmgyártás, a Bauhaus (Moholy-Nagy László), az angolszász társadalomtudomány (Polányi család) és számos ország természettudományos élete sokat köszönhet az akkori magyar menekülthullámnak. Kodály Zoltán és Bartók Béla vezető szerepet játszott az 1919-es kommün zenei életében, s ezért mellőzés is érte őket a Horthy-rendszerben. (Úgy tűnik, csak Bartók jogdíjainak örököse nem értesült minderről.) Ha a kommunista utcanevek megváltoztatására kirendelt bizottság túlságosan széles körűen értelmezné a feladatát, nem sok huszadik századi magyar írónak vagy művésznek kegyelmezhetne meg.

Természetesen nem hiszem, hogy a fenti alkotók – és sok ezer más, a Tanácsköztársaságot ideig-óráig támogató értelmiségi – egész életükben meggyőződéses kommunisták lettek volna. Időleges lelkesedésük és forradalmi szerepvállalásuk számomra azt bizonyítja, hogy a Tanácsköztársaság a magyar történelem szerves része. Démonizálásával a Horthy-rendszer (és nyomában a mai magyar jobboldal) a nemzeti történelem természetes folyamatából próbálta kitagadni, de a „133 dicsőséges nap” legendájával fordított értelemben ezt tette az 1945 utáni kommunista rendszer is. Holott a kortársak által csak „kommünnek” nevezett rendszer nem jöhetett volna létre a magyar századelő példátlan szellemi virágzása nélkül.

A képzőművészeti avantgárdot vezető Nyolcak, a társadalomtudományt megújító Galilei-körösök, a Nyugat írói és Bartók Béláék a Monarchia utolsó évtizedének progresszív és szociális szellemiségét képviselték. Nem a kommün tette őket forradalmi művésszé, hanem egy radikális szellemi áramlat, a magyar kultúra egyik legvirágzóbb korszaka formálta őket olyanná, hogy ideig-óráig azonosulni tudjanak (vagy akarjanak) a kor legradikálisabb politikai mozgalmával. A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – a vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mind a rendszer politikusai. Úgy is mondhatnánk, soha ilyen kiváló művészek és ilyen tisztességes kisemberek elé nem tolakodtak ennyire csapnivaló politikusok.

A kommün alig négy hónapja alatt anarchikus rendetlenségben keveredtek a századelő legnagyszerűbb gondolatai az orosz bolsevizmus ügyetlen utánzatával. A rendszer számos kulturális, szociális és egészségügyi intézkedése egybevágott azzal, amit a nyugat-európai országok addig és később lassú, szerves fejlődéssel valósítottak meg. A kommün vezetői azonban mindebbe olyan, egyszerre ügyetlen és agresszív módon kaptak bele, hogy kezdeményezéseiket azok sem mind támogatták, akiknek az érdekét szolgálta volna. A Tanácsköztársaságnak egyetlen olyan intézkedése volt, amelyet a Horthy-rendszer sem mert visszacsinálni, s azóta is része alkotmányos rendünknek: ez a nők választójoga.

De a kommünnek számottevő nőpolitikusai nem akadtak. A kommün politikusai bizonyosan Magyarország legfiatalabb vezető gárdáját alkották. Többségük húszas éveiben járt, s a feljegyzések szerint a 33 éves Kun Bélát „Öregnek” becézték. Legtöbbjük – akárcsak halálos ellenfeleik, a Horthy-féle ellenforradalmárok – az első világháború frontharcosa volt. Sok évtizedes békébe születtek bele („s a végtelen békére nyílt a pálya”, írta Kosztolányi Dezső a Monarchia aranyló idilljéről), s ebből ragadta ki őket a háború, a hadifogság, a fokozódó politikai radikalizmus, az embertelenség bacchanáliája. Ilyen értelemben mindannyian, még a vörösterror és a fehérterror végrehajtói is, egyszerre voltak bűnösök és a háború áldozatai.

A kommün bukásakor aztán mintegy százezren menekültek el az országból, köztük a századelő szellemi elitjének jelentős része, s ezt a veszteséget a magyar szellemi élet azóta sem tudta bepótolni. A Tanácsköztársaságra elsősorban azért érdemes emlékezni, mert történelmi utóélete jelzi a magyar közgondolkodás kóros megosztottságát. Míg a külföldi értékelések leíró jellegűek, tárgyilagosak vagy halvány rokonszenvvel pöttyözöttek, addig az itthoni hivatkozásokat egyre inkább az elvakult gyűlölet jellemzi. Bár a kommün bolsevik vezetői valóban egy szűk kört alkottak, a kezdetekkor a társadalom jelentős része támogatta intézkedéseiket.

Ennek a hagyománya akkor is tovább él a családi emlékezetben, ha a hivatalosság elnyomná ezt. Márpedig mindig nagy bajt jelez, ha a privát történelmet cenzúrázni akarja az állami történetírás. Anyai nagyapám öntudatos aradi vasutasként nem tette le a kötelező esküt a román királyra, inkább áttelepült Magyarországra. Itt viszont vöröskatona lett, erre egész életében büszke volt, s végig pártonkívüli kommunista maradt. Lánya – anyám – a szegedi egyetemen tanult, s a családban nem okozott gondot, hogy udvarlója – majd férje, apám – a Horthy-hadsereg ifjú tisztje volt. Egy nemzet történelme, akár minden egyes emberé, folyamatos események láncolata, amelyből csak öncsonkító erőszakkal lehet kitagadni vagy éppen aránytalanul dicsőíteni egyes korszakokat.

A Magyar Tanácsköztársaság egyszerre volt a magyar századelő progressziójának végjátéka és az eljövendő sötét, diktatórikus idők előjátéka. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

A szerző közíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.