Férgek és más állatságok
Kétségkívül jobb, ha egy másként gondolkodót a véleményével egyet nem értő pusztán féregnek nevez, és nem elvitet, de azért büszkének nem kéne lennünk rá. Hajdanán eszünkbe sem jutott, hogy családokat, barátságokat verhet szét politikai nézetkülönbség, mára viszont sok-sok, egyenként aprónak, jelentéktelennek tűnő lépéssel sikerült elérnünk.
Röhejes, hogy a koncerten arról sutyorog a mellettem ülő házaspár, hogy melyik párthoz húz a zongorista, de nincs kedvem kinevetni őket. Hihetetlen, hogy mennyire képesek felindulni bácsik és nénik egy nem túl nagy létszámú diáktüntetés láttán, s olyanokat ordítani, amikről azt hitték, hogy már soha többé nem fognak. És mi is azt hittük róluk.
Mindezekből további képtelenségek következnek, amelyeket szintén megszoktunk. Ahogy a kisváros uniós pénzből felújított főterén demonstrálók kifeszítik molinójukat: Nem leszünk gyarmat! – és lelkesen vetnék oda magukat Putyin, sőt egyenesen Ahmadinezsad lábai elé. Hogy a kommentelés szerelmesei a „szabad száj” jegyében mit képesek egymás egyébként ismeretlen arcába vágni.
Hogy miként csavarhat ki tövestül normát, tartást, ízlést és mértéket épeszűnek, műveltnek tartott emberekből a politika által fölszított, egyébként ismerős indulat, amelynek veszélyével állandóan kacérkodik a hatalom. Hogy már nem minielfogultságok szegélyezik a tárgyilagosságot, hanem a részrehajlás a látóhatárról is kitiltja a valóságot.
Halálosan unalmas, amikor a saját és elvbarátaik múltját illetően amnéziában szenvedők minduntalan önfeledt komcsizásra ragadtatják magukat; sorra bélyegeznek, sértenek halálra másokat, miközben valamikor ők is azt énekelték, hogy „jelszavunk munka és béke”. Igaz, most legszívesebben azt foglalnák dalba, hogy Európa legversenyképesebb állama lettünk. Halálosan unalmas, hogy a politikai ellenfelek utálata elfeledteti, sőt lehetetlenné teszi saját hülyéink tettenérését, s ezzel szaporítjuk is őket.
A belügyminiszter megfenyegetheti a Telenort, amiért az nem küldött szét milliószámra ingyen SMS-t; a miniszterelnök felháborodottan kelhet ki a nyilvánosság előtt egy bírósági ítélet ellen, buzdíthat lázadásra a „renitens” szolgáltatókkal szemben; a KDNP-s vezető védelmére kelve pártbéli társa a kereszténység elleni támadásról beszélhet; a cigányság protokollembere üdvözült mosollyal fog kezet a cigányozóval; a kamarai elnök felkészületlenül, de szolgálatkészen nyírna ki szerinte szükségtelen egyetemi szakokat; a legitimitásában megroppant HÖOK továbbra is az egyetlen tárgyalópartner; és nem kíséri össznépi hahota, hogy már a trafikok is nemzetiek.
Az őrület logikus következménye a rossz döntések, tévedések egyre nagyobb halmaza és azok határtalan hitbéli védelme, a kizárólagosság ernyője alatti önbecsapások sorozata. Rengetegen lájkolják egy jobboldali lapnál dolgozó kolléga írását, melyben azt fejtegeti, hogy ő szintén gondolkodott díja visszaadásán, mert szerinte is arra érdemtelen kapta idén, de amikor meglátta „Bolgárékat” a tiltakozók listáján, retirált, holott szó sem lehet arról, hogy egyik kutya, másik eb.
Mégis tilos, akár egyetlen véleménydarabkával is a másik oldalra (korpa közé) keveredni – nincs olyan eset, amely ma ezt a szabályt felülírhatná. A díjra javasló bizottság elnöke elárulja, hogy a botrányos illetőt ők sem javasolták, azután kiderül, hogy melyik államtitkár tuszakolta a három kiválasztott közé – minden illetékes elismeri, hogy rengeteget ártott vele, felelősségre vonásról viszont szó sincs.
De ne keseredjünk el: nemsokára nyilván itt lesz a Civil Összefogás Fórum szeretettől vezérelt újabb szózata az ellenzéki hordák gyűlöletkampányáról.
