Részben élettapasztalatból, részben az amerikai katasztrófafilmekből ismerjük a választ: azért, mert senki sem gondolt arra, hogy pont az a száz vagy ezer autó kerül a vihar útjába, amelyek mint akadályok a buckaképződést megsokszorozzák, hogy pont abban az ötven kilométeres körzetben, s nem száz kilométerrel odébb, a félig lakatlan rónán fog lecsapni a vihar. A bizonytalan sejtés és a teljes bizonyosság közötti mezsgyén működik a haváriatervezés.

A felkészülés drága dolog, és olyan szintű koordinációt követel meg a katasztrófavédelem, az út menti kereskedők meg a civilek között, amelyre e hazában szélcsendes tavaszi langymelegben is ritkán van példa. Az igazság a kormány rituális öntömjénezése és az ellenzék szitkozódása között lehet. Nem voltak eléggé felkészülve. Erre utalnak a jelek, elsősorban azok a képek, amelyek ötven kilométeres fagyott kamionsorokat mutattak be: hogyan került oda ennyi kamion, miért nem lehetett lezárni az utat már korábban, mielőtt az út magától járhatatlanná vált volna?

Az M1 a tetejében infrastruktúrával, vendéglőkkel elég jól felszerelt környéken húzódik, nem a szibériai sztyeppén. Valószínűnek tartom, hogy a védekezés a kialakult helyzet súlyosbodásával párhuzamosan erősödött. A helyes sorrend azonban az, hogy először a nagy veszélyre kell erőteljesen reagálni, utána magára a bekövetkezett eseményre. A kormány is ilyen alapon döntött az ünnepségek leállításáról, nyilván el akarták kerülni, hogy súlyos incidensekre kerüljön sor. Olyasfajtákra, amelyek pár órával később az utakon bekövetkeztek.

Mesebeszéd, hogy a szokásosnál sokkal erősebb hóvihar következményei rutinszerűen elháríthatóak, ha magukat az utakat és vasutakat nem zárják le. Bár ebből is baj származhat. Jó pár éve a vasút egyik vezetője késő este úgy döntött, hogy a folytatólagos hóviharveszély előrejelzése miatt másnap hajnalban nem indítja el a vasútforgalmat. Ám az Úr a maga különös kedvében nem havat, hanem napsütést bocsátott a Keleti fölé, az utasok őrjöngtek, a média vérszagot érzett, a vezetőt majdnem megfenyítették, de végül csak egyik beosztottját meszelték el, aki aztán egy év múlva visszakerült a vasúthoz.

Tanulság: a hóvihar a téli háborúnak csak az egyik hadszíntere, a másik a média. Pár évvel ezelőtt egész Európát beborította a hó. Az északi vasúti főnökök tehetetlenek voltak, az eszközök sok hóra voltak ugyan kalibrálva, de ennek a kétszerese esett le. A televízió nyilvánossága előtt vívták a maguk csatáit a hómezőkön, süvöltő szélben jelentettek a főnököknek, mígnem aztán Norvégia és Finnország népe is eljutott a felismeréshez, hogy egy szint felett nincs jó eszköz, hanem tűrni kell. Azonban a fő tanulság változatlanul az, hogy a tervezett megelőzés éri a legtöbbet.

Lezárt úton nem torlódnak a kocsik. Egy főút lezárásához azonban nagyobb bátorság kell, mint a választási rendszer átalakításához. Azonkívül, ha már baj van, a mentőegységeknek is oda kell érniük, a feltorlódott járműveken keresztül nekik sem gyors akció, már ha egyáltalán sikerrel jár, és nem megy tönkre a saját járművük. Több óra kell ahhoz, hogy az egységek működőképes formációt vegyenek fel. Ha nincs jól tervezett felkészülés, akkor az első 24 órából legalább 12-t elvihet a mentőakció üzemi hőmérsékletre emelése.

A televízió része volt az eseményeknek: feleidőben a káoszt sugározta, onnan a kormány jól szervezett mentőakcióját. Komolyan is vették a dolgukat. Látni lehetett, hogy a TEK járművei hogyan dolgoznak a viharban, frissen előléptetett vezetőjük arca felvillant egy pillanatra, a többieké viszont kitakart maradt, ami érthető, hiszen egy Hóvihar fedőnevű terroristát készültek elfogni.

A szerző közgazdász

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.