Hogy mi igazságos és mi nem, mindannyiunk ügye, amit nem hagyhatunk a közgazdászokra. Sőt a politikusokra sem. Hacsak nem a szó eredeti értelmében mindazokat értjük politikuson, akik foglalkoznak a polis – a város, az állam – ügyeivel, és szívükön viselik azt.

Én mint író és az élettan, valamint az emberi psziché ismerője fejtem itt ki a véleményemet arról, hogy mit tartanék a jelenleginél sokkal igazságosabb adórendszernek. Noha anyagilag mindig hátrányosan érintett a progresszív adórendszer, morálisan igazságosnak tartottam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ab ovo ellenzem az egykulcsos adót, sőt indokoltnak tartom, ha a gazdasági olló nagyon beszűkült: mondjuk egy-két százalék kiemelten magas jövedelmű kivételével a legmagasabb összjövedelmek nem haladják meg a legalacsonyabbak kétháromszorosát. Ilyenkor a gazdasági középosztályt (middle income families) a magasabb kulcsos adóztatás helyett minél nagyobb nettó jövedelemhez kell juttatni, hogy a szellemi-kulturális középosztályra (middle class), a polgárságra épülő kultúra megerősödhessen. Ehhez persze szükséges az oktatók és más intellektuális hivatások nagyobb megbecsülése, amihez hozzájárulhat a fizetésük nagyobb részét a borítékban hagyó egykulcsos adórendszer.

Jelenlegi helyzetünkben a jövedelmi olló túlzottan, mondhatnánk erkölcstelenül tágra nyílt. Ha nem vesszük számításba a már említett, kiemelten magas, mondjuk évi kétszázmillió forint fölötti jövedelműeket, akkor is húsz-harmincszorosra, de ha az időnként alkalmazott közmunkások átlagos havi keresetét is számításba vesszük, akár százszorosra is nyílhat. Ilyen körülmények között a magasabb jövedelműeknek kedvező egykulcsos adó egyenesen obszcén.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen jövedelmi különbségek mellett ne lehetne igazságosabb egykulcsos adórendszert kialakítani. A kérdés az, hogy mit adóztatunk: a teljes jövedelmet, vagy azt, amit a létfenntartáshoz szükséges összeget meghaladó vagy szabad célú jövedelemnek nevezhetünk. Bár különböző államokban nem mindig ugyanazt értik bele a jövedelem ezen részébe, mondhatjuk egyszerűen, hogy ez a teljes jövedelem, mínusz az az összeg, amely a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen. Ezt a megkülönböztetést azért tartom fontosnak, mert az én világnézetem szerint az állam nem adóztathatja a jövedelem létfenntartáshoz szükséges részét. Mondjuk hogy ez egy főre 47 ezer forint. Az a kétgyermekes család, amelynek 188 ezer forintnál kevesebb a jövedelme, egyáltalán nem adózna. Így mindjárt igazságosabb az egykulcsos adó, amelynek erkölcsi (és gazdasági) szempontból a legnagyobb hibája az, amit már százezerszer hallottunk, hogy a szegényektől elvett, a gazdagoknak adott, közben pedig nem vezetett gazdasági fellendüléshez, feltételezhetően azért, mert a gazdagok nem vettek több kenyeret. Sőt talán kaviárt sem, amiből az orosz gazdaság támogatásán túl a boltnak is csöppent volna valamicske – meg az államnak az áfa. A nem közgazdászok, mint jómagam, talán jobban belelátnak ebbe a folyamatba, ha számításba vesszük, hogy a magasabb jövedelem nem abból származik, hogy valaki több pénzt csinál – hacsak nem pénzhamisító –, hanem abból, hogy több pénzt vesz ki a gazdaságból. Márpedig minél lassabban kerül vissza ez a pénz a gazdaságba, annál gyorsabb annak beszűkülése, aminek most tanúi lehetünk.

Mindig is voltak és lesznek, akik megfelelő képességek és képesítés híján, valamint kedvezőtlen társadalmi helyzetük miatt csak annyit képesek kivenni a gazdaságból, amennyi a létfenntartásukhoz épp csak elég. Az ő jövedelmük személyi jövedelemadó nélkül is gyakran napok alatt visszatér a hazai gazdaságba, áfával terhelve. Ők azok, akik a leggyorsabban tudták volna felpörgetni a gazdaságot, ha Matolcsy több pénzt hagy náluk. Nem is beszélve arról, hogy a gyorsan forgó pénz többet hozott volna áfában az államnak, mint amennyi vesztesége egy alacsonyabb alsó adókulcs bevezetésével keletkezik. Mindezen túl morálisan elfogadhatatlannak tartom, hogy akár csak egy forintot is elvegyünk a létminimumon tengődőktől, akár csak egyetlen falatot is kivegyünk a szájukból a közjó nevében.

Adót azoktól várhatunk el, akiknek a létfenntartáshoz szükséges jövedelmen túl van nem esszenciális célokra – jobb étkezésre, csemegékre, szórakozásra, üdülésre – költhető, úgynevezett diszkrecionális jövedelmük. A közepes jövedelmű családok többnyire szintén elköltik a jövedelmüket, mely így visszatér a gazdaságba, igaz, lassabban peregve, kevesebb áfát teremtve, mint a szegényebbek jövedelme.

Egészen más a helyzet a kiemelten magas jövedelműekkel, akik csak bevételük kis részét képesek elkölteni. Az Orbán–Matolcsy-adópolitika rákfenéje az, hogy annak a többletjövedelemnek kedvez, amely nem tér hónapról hónapra vissza a gazdaságba, esetleg külföldre menekül. Nyilvánvaló tehát, hogy legalább ezt a többletjövedelmet kell az alapkulcsnál sokkal magasabb, talán kétszeres adókulccsal visszajuttatni a gazdaságba. Ez ellen a közgazdászok azzal érvelnek, hogy az ilyen mértékű adónak teljesítmény-visszafogó hatása van. Vagyis éppen a legtehetségesebb, legambiciózusabb és legsikeresebb embereket teszi ellenérdekeltté abban, hogy többlet-erőfeszítéssel többletjövedelmet termeljenek. Erre viszont nemcsak az lehet a válasz, hogy ne vezessünk be magasabb adókulcsot, hanem sokkal inkább az, hogy csökkentsük a magasabb adókulcs negatív hatását.

Pusztán közgazdasági szempontból ez megoldhatatlannak tűnhet, ha a többletjövedelmet termelőket nem érzelmekkel rendelkező embereknek tartjuk, hanem szívtelen, kizsákmányoló kapitalistáknak. Ha így tekintjük őket, nagy a valószínűsége, hogy úgy is viselkednek. Pedig alapjában véve őket is ugyanazok a gének határozzák meg, mint amelyek mindannyiunkat társas lénnyé tettek a társadalmi evolúció során. Igaz, kétségtelenül vannak különbségek közöttünk, például matematikai vagy zenei tehetségben és temperamentumban, motivációban, ambícióban – és ezek lehetnek jórészt öröklöttek. A gyűjtögetési, a télre bespájzoló ösztönt megtaláljuk az állatvilágban is, és magunkban is felfedezhetjük különböző mértékben, de kapitalista gén nincsen, és nem magyarázhatjuk ennek az ösztönnek a megöröklésével azt a tartalékfelhalmozást, amely több télre elegendő lenne, mint ahány még várhat ránk.

Induljunk ki inkább abból, hogy szinte mindannyian szeretnénk értéket létrehozni ambíciónknak megfelelő mértékben. A szobrász azonban nem mérheti ezt a kifaragott fa vagy márvány köbméterével, vagy az író a betűvel megtöltött oldalak számával, és az sem számszerűsíthető, hogy a pedagógus mennyire járult hozzá a tanítványok életre való felkészítéséhez. Ilyenkor az értékelés szükségszerűen szubjektív, és e területek művelőinek önértékelése leginkább mások megítélésére épül.

Ezzel szemben a sikeres üzletember (termelő, kereskedő, szolgáltató) szakmai eredménye számszerűen kifejezhető forintban és fillérben, dollárban és centben, napról napra, de mindenképpen évről évre. Tehát érthető, hogy ezeken a területeken az objektív monetáris érték egymagában meghatározhatja az önértékelést, és minden mást felülíró vagyonszerzési szenvedéllyé válhat. Ezekben az esetekben egy jó adórendszer gazdagíthatja az érintettek életét és egyben a társadalmat is.

A különösen magas jövedelemrészre – ennek mértéke, szintje a közgazdászok segítségével dönthető el –dupla adót kell fizetni, de az adó felét különböző, társadalmilag fontos célokra lehet felajánlani. Például ösztöndíjakra, talán jórészt abban az intézményben, ahol az illető megszerezte a magas jövedelemhez vezető képesítését. Saját dolgozói vagy az ő gyermekeik tanítására, egészségügyi ellátására, vagy például a helyi könyvtár fejlesztésére, olyan ügyek támogatására, amelyek közel állnak az adózó szívéhez, és kielégítheti vágyát a sikerélményre. Ez az adó ugyanakkor arányosabb lesz a diszkrecionális jövedelemmel, mint a mai.

Persze ha a Fidesz vezeti be az extra adót, nem várhatjuk, hogy adónak nevezzék. Talán nevezhetnék társadalmi hozzájárulásnak. A lényeg az, hogy egy ilyen szociális adórendszerben tehermentesíthetjük a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezőket, egyszersmind elősegítjük, hogy a kulturális és jóléti funkciók minél nagyobb hányada lekerüljön az állam válláról. Szemben a mostani kormány mindent a saját kezében összpontosító, mindenkit a maga vazallusává alacsonyító törekvéseivel, kezdjünk el függetlenedni a mindent az államtól elváró kádári örökségtől.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.