Nem, nem azt várjuk az államunktól, hogy a valóban rendkívülinek számító márciusi hóhelyzetben órák alatt fújja el a havat az M1-esről és még néhány megyéről.

Aki a torlaszokban ült vagy azokat látta, tisztában lehetett azzal, hogy az utak megtisztítása, a bajbajutottak kimentése még összehangolt, gyors, áldozatkész munkával is sok időbe telik. A várakozást és a nélkülözést is könnyebb azonban elviselni, ha 2013-ban a fővárostól órányira az autópályán nem kell fél napot vagy többet eltölteni úgy, hogy se információt, se segítséget nem kapnak a hó fogságába esettek, akiket az államuk nemhogy az út szélén, hanem egyenesen az úton hagyott jó sokáig.

Egy hófalakban töltött éjszakát követően képzeljék el azok lelkivilágát, akik csaknem egy nap után megkapják a Belügyminisztérium SMS-ét mint a magyar katasztrófaelhárítás első életjelét. Aki tehette közülük, nem várta meg ezt a lélekmelegítő üzenetet, próbált magán segíteni, ahogy tudott.

Ebben hosszú ideig a Facebook és a Google jóval nagyobb segítséget nyújtott neki, mint a magyar közszolgálati és katasztrófakommunikáció együttvéve. Amikor viszont egy nap csúszással lendületbe jöttek az illetékesek, akkor meg olyan eredményekről is beszámoltak, amelyeket még el sem értek, így a már pintéri értelemben is fegyelmezett állampolgárok nyugodt szívvel rámerészkedtek az M1-esre, hogy aztán az afterpartyn még ők is átérezhessék, milyen is lehetett várni a nagy áttörést.

Az igazi katasztrófa ebben a hófúvásban az állami vezetők vaksága. Miközben a készületlenség, a késlekedés és a zavar még egy laikusnak is teljesen nyilvánvaló volt, képtelenek felmérni és beismerni a hibákat. Enélkül viszont csak az időjáráson múlik, hol és mikor kell legközelebb sokat várni az áttörésre.