Miután a magyar „alaptörvényből” kitaposták az alkotmányosságot, az Európai Néppárt nevében Jean-Paul Gauzes sajtótájékoztatón tette nyilvánvalóvá, hogy a „kereszténydemokrata”, „konzervatív” pártcsalád Orbán Viktor mögött áll, s kijelentette: „jogállamiság az, amit a többség megszavaz”.

A napokban lesz 80 éve, hogy Németország parlamentje megszavazta azt a felhatalmazási törvényt, mely diktátori teljhatalmat biztosított Hitlernek. Kétségtelen: a többség szavazta meg. Hitler pártja, az NSDAP és a katolikus jellegű keresztény-nemzeti Német Centrumpárt. Erre a kettőre együtt sokkal magasabb részvétel mellett jóval nagyobb arányban szavaztak a németországi választópolgárok 1933-ban, mint a magyarországiak a Fidesz–KDNP párosra 2010-ben. Miután a néppárti frakció idézett elnökségi tagját eddig senki nem igazította helyre, azt kell vélelmeznünk, hogy a Fidesz pártcsaládjában jogállamnak tekintik a hitleri diktatúrát. Persze tudjuk, hogy nem tekintik annak, csupán védik a védhetetlent, s miután erre a célra értelmes érvek nincsenek, hülyeségeket beszélnek.

A pártsoviniszta opportunizmus országunk méltán megvetett miniszterelnökét Európában a víz színe fölött tartja. Ez nem csupán a néppártot jellemzi. Némi kelletlenkedés után az Európai Szocialista Párt is jóváhagyta annak idején a Tiso-féle szlovák fasizmus öntudatos követőivel együtt kormányzó szlovákiai szocialisták jogtipró rezsimjét. Itt is, ott is akadnak, akik morognak, de az unió alapelveinek és közös jogalapjának semmilyen meggyalázása nem elégséges ahhoz, hogy egy jelentős európai pártszövetség lemondjon valamely értékes hídfőállásáról.

De miért lenne másképp? Ez a jelenség csak új kis csepp egy történelmi tengerben. Az a világrendszer, melyben a demokrácia, a jogállamiság rendje, az emberi jogok generációi kibontakoztak, folyamatosan tűrt, támogatott vagy alapított és működtetett despotikus rendszereket. Sokféle formában és mértékben a gyarmatosítástól a háborús, világháborús, polgárháborús együttműködéseken keresztül a diktatúrákat fönntartó békeidős gazdasági, katonai, stratégiai kapcsolatokig.

A tömeggyilkos diktatúrákkal való együttműködést bizonyos helyzetekben a demokráciák létparancsa igazolja (pl. a második világháborúban), de általában nem erről van szó. És hol van a mi szerencsétlen kis Orbán Viktorunk a különböző nyugati erők által az idők során támogatott tömérdek véreskezű afrikai, ázsiai, latin-amerikai diktátorhoz képest? Vagy Szaúd-Arábia és az Arab-öböl mai despotáihoz képest? Az utolsó pillanatig agyonpénzelt Mubarakhoz képest? A sztárolt kínai kommunistákhoz képest?

Ennek a notórius történelmi kettősségnek a meghaladása a világ demokratikus jövőjének a kulcskérdése. Nagy különbség, hogy ebben a távlatban helyezzük el az Orbánt fedező ocsmány kis néppárti alakoskodást, vagy elfogadjuk a világ kettéosztását demokráciára érdemes és érdemtelen részekre, s csak az lesz a bajunk, hogy minket uniós európai tagállamként nem a megfelelő kasztba sorolnak. Ha a cseppünkből nem látjuk a tengert – megérdemeljük a sorsunkat.