Vannak elviselhetetlen helyzetek, amelyekbe keveredve ordítani kell, vagy csinálni valamit, mert nem lehet másként kibírni. Az újságíróknak ilyenkor könnyebb: cikket írhatnak, ott a nevük is. Megeshet, hogy még ez is kevésnek tűnik. Úgy érezzük, ennél is többre van szükség. Hogy kevés a szó. Nagyon-nagyon kivételes lehet az a helyzet, amelyben éppen azok a kivételezettek érezhetik ezt így, akik szabadon írhatnak, beszélhetnek.

m

És valóban: nem szokványos eset, hogy a szakmai és emberi normákat ennyire semmibe vevő embert tüntessen ki egy kormányzat, mint a mostani tette Szaniszló Ferenc Echo tévés újságíróval. Mit lehet ilyenkor tenni?

Többen visszaadták korábban kapott Táncsics-díjukat, mondván, nem lehetnek egy társaságban ezzel az emberrel. Van-e más megoldás? A díj névadója például másféle ihletet is adhat. Táncsics Mihály, amikor hosszan és érzékletesen leírja 1848. március 15. történéseit, a maga kiszabadítását nem említi. Nem tartotta olyan fontosnak.

Este a nemzeti színházbeli díszelőadásra, örömünnepre nem ment el. Rég volt már otthon – egyébként se róla szóljon az ünnep. Az ő opciója ezúttal is az lehetne, hogy az újságíró írja meg, amit lát és amit gondol, a közszereplő pedig közszerepeljen, ha kell, demonstratív gesztusokkal. Más funkció.

Egyet biztosan nem tenne, és ebben mindenki egyetérthet vele, akit elkeserít és felháborít, amit el kell szenvednie e kitüntetés által az újságírószakmának és közönségének. Nem hagyná ennyiben az ügyet. A végére járna, hogy fordulhat elő, hogy maga a kitüntető miniszter is megrettent, amikor a fejére olvasták a díjazott életművének mélypontjait. Nem tudta, ki az, akit kormánya a legjobbak közé emelt.

Egy éve ez még aligha fordulhatott volna elő. Akkor még a három nagyobb újságíró-szervezet (két jobboldali, egy nem jobboldali) közösen terjesztette elő a jelölteket. Csak annak a neve jutott el a miniszterig, aki a többség támogatását élvezte. Szaniszlót korábban is jelölték. Esély nélkül. Nem futhatott végig egy ilyen akadálypályán. A minisztérium azonban nem viselte el, hogy nem az udvarhoz kötődő szereplői is legyenek a szabad sajtó napja tiszteletére szervezett kitüntető eseménynek, hogy belebeszéljenek a kiválasztásba. Saját kezébe vette ezt az ügyet is, mint annyi mást, és a következmény is az, mint annyiszor: maga a miniszter döbben meg a legjobban, amikor kiderül, hogy mit csinált.

Pedig nem többet, nem kevesebbet, mint általában ez a rendszer, amely leépít minden nem hozzá tartozó, nem általa uralt embert, szervezetet, gondolatot, és megy a saját feje után. Bele a falba. Csak most kivételesen nem azt mondja, hogy a falat uszították rá, vezették bele a fejébe. Nyilván könnyebb a lelkiismerete annak, aki visszaadta a még tisztességes körülmények között (akár ha jobboldali kormánytól is) kapott kitüntetését, más pedig megkérdezheti, vajon miért lenne ez a veretes medál jobb helyen azoknál, akik így bánnak vele, mint ott, ahol van, nála. Mindenkinek igaza lehet, csak annak a kormányzatnak nem, amely rendszerré tette, hogy csak tökéletlen válaszok vannak: annyira ostobák a kérdései.