2002 táján megtört Magyarország felfelé ívelő lendülete. Hosszú lejtmenet következett. Olyannyira, hogy a velünk együtt indult országok sorban lehagytak minket. Értetlenül nézünk utánuk. Nem értjük, mi történt velünk. Idegességünkben, s jobb híján, egymást hibáztatjuk, szidjuk.

Marakodunk. Ahelyett, hogy együtt keresnénk a választ arra a kérdésre, hogy: Milyen gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, mentális okai vannak lendületünk ilyen keserű s tartós megtörésének? A kérdés annál is inkább élesen vetődik fel, mert a posztszocialista országok többségében nem következett be ilyen mély törés. Sokan sokféleképpen keresik a lehetséges válaszokat. De sajnos a válaszok többségét átszövik és eltorzítják a pártpolitikai indulatok, ellen- és rokonszenvek. Persze kérdés, lehet-e egyáltalában kísérletet tenni a hazai közélet jelenlegi zaklatott állapotában arra, hogy higgadtan és a tárgyilagosság igényével keresse és elemezze az ember a fordulat okait.

Az alábbiakban megpróbálkozom ezzel. Bár szorongok. Mert már a tárgyilagosság igényének puszta bejelentését is mindkét oldal sértésnek veheti, minthogy saját értelmezését eleve helyesnek, tárgyilagosnak, megcáfolhatatlannak tartja. S mindenféle kísérlet „külső” tárgyilagosságra kétségbe vonja az ő kétségbevonhatatlan igazságát. Óvatosságra int az is, hogy a közelmúlt eseményeinek mindannyian részesei voltunk, és így egyikünk sem tarthat igényt a kívülálló, tárgyilagos elemző státusára. Mindezt figyelembe véve csak arra vállalkozom ebben a rövid írásban, hogy elkezdem számba venni azokat az írott vagy íratlanul megfogalmazott, a közgondolkodásban vagy e gondolkodás mély rétegeiben előforduló nézeteket, amelyek értelmezni próbálják, értelmezni vélik – helyesen vagy tévesen – az említett fordulat lehetséges okait.

Íme: Nincs fordulat. Vannak kollégáim, akik szerint már a feladat meghatározása hibás. Mert nincs fordulat. Kelet-Közép-Európa országai, szinte mióta függetlenné váltak, küszködnek elmaradottságuk ezernyi problémájával. Bukdácsolnak Nyugat-Európa után. Életükben viszonylag jobb és viszonylag rosszabb évtizedek váltogatják egymást. 1989 után is többé-kevésbé annyira voltak képesek, amennyire jutottak, s a jövőben sem lesz, lehet teljesítményük sokkal jobb, mint volt eddig.

Nem értek egyet ezzel az értelmezéssel. Mert egyfelől az elmúlt két évtizedben valamennyi ország történetében hatalmas, sok szempontból pozitív változások történtek. S mert másfelől voltak sikeresebb és kevésbé sikeres országok, s mindegyiknek voltak sikeresebb és sikertelenebb korszakai. Vagyis ennek az egyenlőtlen versenynek és ennek a hullámzásnak kellett hogy legyenek sajátos okai. Vonatkozik ez Magyarország lejtmenetbe fordulására is. Újra felteszem tehát a kérdést: mik lehettek, lehetnek ennek a fordulatnak az okai.

A váratlan vereség sokkja? Váratlanul érte a vereség az MSZP–SZDSZ-koalíciót 1998-ban, és hajszál híján múlt veresége 2006-ban. Váratlanul érte a Fideszt a vereség 2002-ben és még váratlanabbul 2006-ban. Ez egyre inkább erősítette mindkét oldalon a meggyőződést (hogy ne mondjam, a paranoiát), hogy a hatalmat minden, de mindenáron meg kell szerezni és meg kell őrizni. S elindult a politikai gondolkodás és gyakorlat eltorzulása, a pártérdekek felfúvódása és az ország érdekeinek napfogyatkozása. Ez akkor is igaz, ha a pártvezetők őszintén meg voltak/vannak győződve arról, hogy az ország érdekeit igazán csak ők tudják s akarják szolgálni.

Az „Így már nem mehet tovább” döbbenete? Ez a felismerés például Szlovákiában a kilencvenes évek második felében erősödött meg egyre inkább, egészen addig, amíg a feszültség fel nem robbant, és a változás kényszere egy új pályára nem lökte az országot. Nálunk ez a felismerés későn, csak 2006-ban, az őszödi beszéd után kólintotta fejbe az éppen hatalmon lévő politikusokat, akik aztán kapkodva próbálták oltani a tüzet, átgondolatlan reformrohamokkal próbálkozva – és ezzel csak fokozták a bajt. Utódaik is a lázas sietség pályájára kényszerültek.

Alternatívák hiánya? Az ezredfordulóra derült ki, hogy – az 1990-es jó indulás után – nálunk nem alakult ki nyugat-európai típusú pártrendszer. S következésképpen, amikor nagyon is szükség lett volna arra, hogy a pártok egymást váltva-egyensúlyozva korrigálják higgadtan és jól átgondolva az ország futását, nem volt igazi alternatíva. Nem volt igazi szociáldemokrata, liberális és konzervatív pártunk. Határozott világszemlélet, társadalomszemlélet és program nélkül a pártok ide-oda csúszkáltak, s az ezredfordulón egyre inkább csak a választások megnyerése vált az elérendő céllá. S következésképpen tehetetlenül futott bele az ország a válságba.

Láncreakció? Vannak, akik – tudva vagy öntudatlan az ökológiai gazdaságtan egyik tétele alapján – azt fejtegetik, hogy akár egyetlenegy ok, tény, esemény is kiválthatott egy olyan negatív láncreakciót, amely az országot szinte megállíthatatlanul a lejtő pályára vitte. Vannak, akik Medgyessy hibás és felelőtlen száznapos programjában látják ezt az eredendő bűnt, mások Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor kormányzási stílusában, gyakorlatában vagy személyiségében vélik felfedezni ugyanezt.

Adósságcsapda? Az ország már csaknem két évtizede hordozta a gulyáskommunizmus felhalmozta adósság terhét. De az adósságcsapda életveszélyesen 2004–2005-ben, az imént említett száznapos program hatására nyílt ki, és a mai napig sem sikerült bezárni. Ez az ország fejlődését az elmúlt tíz évben reménytelenül lefékezte. A többi posztszocialista ország jóval kisebb adósságteherrel könnyebben fut Európa után.

Egyenlőtlen fejlődés? Vannak, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy Szlovákia és a balti államok mélyebbről indultak, mint mi, és az utolérési szándéknak rendkívül nagy a hajtóereje. Különösen akkor, ha ez párosul a nemzeti érzés fellángolásával, magas hőfokú izzásával, ami még ma is jellemzi a független államalapítás lázában égő szomszédainkat és északi társainkat. Nálunk legfeljebb csak parázslik, senyved a nemzeti összetartozás érzése, nincs vagy csekély a mozgósító ereje, és a különféle nemzettudatok, kancsal önképek inkább szétfeszítik, mintsem összefogják a társadalmat. Mindez inkább prolongálja, mintsem felszámolja a válságot.

A véletlen? Vannak, akik úgy vélik, hogy nem volt olyan szerencsénk, mint mondjuk a németeknek volt az Adenauer–Erhard–Brandt–Schmidt–Kohl–Schröder–Merkel sztárcsapattal, vagy a szlovákoknak Dzurinda csapatával. Igaz, mások ellene vetik ennek, hogy nem a véletlen múlik az, hogy kik kerülnek az ország élére. Az adott társadalom termeli ki a maga vezetőit.

A polip szorítása? Úgy látszik, egy évtizedbe tellett, hogy a pártokat körülvevő gazdasági klientúrák úgy megerősödjenek, hogy halálos ölelésük egyre inkább megbénítsa a kormányokat, s a klienseknek tetsző irányba terelje a döntéseket, megbénítva így a gazdasági/társadalmi rendszer egészét is. De megint felmerül a kérdés: miért erősebb – ha egyáltalában erősebb – a polip szorítása nálunk, mint több más kelet-közép-európai vagy balti országban? Máshol miért érvényesülhetnek jobban – ha jobban érvényesülnek – az ország érdekei? Nem tudom.

A hatalom méze? 1989 után volt, lehetett márciusi ifjúi lendülete a kialakulóban lévő új politikai osztálynak. Most – úgymond – végre tehetünk valamit az országért. Most végre bekerülhetünk, visszakerülhetünk Európába. Most végre egy nagyszerű, modern Magyarországot építhetünk. De vajon nem mondható-e az, hogy néhány év elteltével a politikusok közül sokan kezdtek ráérezni a hatalom édes ízére? És arra, hogy a hatalom egyben a könnyű meggazdagodás útját is megnyithatja előttük? A kísértés nagyon nagy lehetett, különösen egy olyan országban, ahol a régi rend összeomlása után szanaszét hevertek a megszerezhető értékes javak. Illetve ahol a közszolgák mohóságát nem szorította szigorú korlátok közé a még zsenge/ gyenge demokrácia és egy felnőtt, felelősségteljes társadalom kontrollja.

S ha mindez így történt, akkor érthető, hogy előbb-utóbb miért torzult el sokuk személyisége, romlott döntéseik minősége, szorultak háttérbe az ország érdekei. Igaz, mindez nem magyarázza azt, hogy miért maradtunk le a kelet-közép-európai országok versenyében. Máshol szilárdabbak lettek volna a politikusi jellemek s erkölcsök? Szlovákiai ismerőseim közül sokan nemmel válaszolnak erre a kérdésre. Az viszont lehetséges – bár ott is sok politikai/erkölcsi botrány volt –, hogy a balti államokban az évszázados szigorú, puritán protestáns magatartás-kultúra valamelyest ellenállóbbá tette a társadalmat a zabolátlan korai kapitalizmus csábításaival szemben.

Hidak? Az új politikai osztály jelenős hányada a századfordulón már kényszerpályára került. Mert egyre inkább felégtek mögöttük a hidak, amelyeken át visszajuthatnának korábbi életükbe, munkájukba, foglalkozásukba. Ez a kényszerhelyzet nem kedvez a független, lelkiismeretes politikai döntéseknek. Háttérbe szoríthatja az erkölcsi felelősségérzetet, az ország érdekeinek szolgálatát. És ráadásul még ki is szolgáltatja a mezei politikusokat pártjuk vezetőinek. Az így kinevelődő bólogatójánosok aligha nevezhetők a nemzet napszámosainak. Más országokban gyengébb vajon ez a mamelukosodás? Meg kellene vizsgálni.

Hibás döntések? A spontán privatizáció teljes szabadjára engedése, a földkérdés rossz megoldása, illetve megoldatlansága, a szövetkezetek szétzilálása, a Bős–Nagymarossal kapcsolatos döntés, az említett száznapos programok, a felelőtlen és pazarló populista kezdeményezések, a torz, félbemaradt egészségügyi reformok, a Malév elherdálása, az uniós pénzek felhasználásával kapcsolatos tehetetlenkedés: nem írható-e mindez az új politikai osztály rossz döntéseinek a számlájára? Vagy máshol is ennyit hibáztak volna a politikai vezetők? Mert ha igen, akkor a mi mélyrepülésünket nem magyarázzák ezek a tényezők. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lengyel, észt, lett kormányok számos döntését mintha jobban jellemezné a szakszerűség, mint a mi kormányainkét.)

Történeti okok? Lehetnek ilyenek? Amelyek nálunk erősebben érvényesülnek, mint máshol? Lehetséges-e az, hogy a Kádár-rendszer „félszabadsága” jobban szétzilálta a magyar társadalmat, mint az erősebb elnyomás a többi szocialista társadalmat? Lehetővé tette például – és ez komoly pozitívum volt – sok és sokféle érdekérvényesítő csoport létrejöttét, de hosszabb távon sokat ártott azzal, hogy nem engedte e csoportok felelősségteljes, demokratikus összjátékának kialakulását. Lehetséges, hogy részben ez az anarchikus sokféleség öröklődött át 1989 utánra és zilálta szét a demokratikus döntésmechanizmus gépezetét? Olyannyira, hogy a Gyurcsány-érában már egyre több szakértő értekezett a kormányozhatatlanságról, illetve a kormányzási képesség hiányáról. Ez az anarchia és tehetetlenkedés futtatta azután az országot a vasszigorral véghezvitt, és a hagyományos európai demokráciák lazább összjátékát korlátozó, erőltetett centralizáció pályájára?

Individualizmus. Újra megkérdem: lehetséges volna, hogy a késő kádárizmus puha diktatúrája jobban szétzilálta a magyar társadalmat, mint ahogy a keményebb diktatúrák tették a maguk társadalmával? A második gazdaság ezernyi apró lehetősége arra tanított volna minket, hogy lehet és érdemes csak magunkkal törődni? A közösségi szolidaritás apadása különösen gyengévé tette volna a magyar társadalmat? Az erősebb társadalmi összetartozás érzése szerepet játszhatott-e abban, hogy például a balti államok viszonylag gyorsan kiláboltak a válságból?

Fenn az ernyő…? Elképzelhető, hogy a hajdani dzsentrivilág „fenn az ernyő, nincsen kas” parádézása még mai társadalmunkban is tovább él? Vannak erre utaló jelek. Hogy csak egy, nem bizonyító erejű jelenséget említsek: a múlt héten Dél-Szlovákia útjain autóztam. Nem is a legszegényebb vidékeken. Számoltam: egy óra alatt három vagy legfeljebb öt drága autó, nagy Audi, Mercedes, Jeep jött velem szemben. BMW egyetlenegy sem. Becslésem szerint Magyarországon ennyi idő alatt legalább két-három tucat, ha nem több autócsoda száguldott volna velem szemben. Ami fölösleges luxus Buda dombjain gurul ide-oda, arról nem is érdemes beszélni. Mi lehet az oka nálunk ennek a selyemrongyrázásnak? És mi lehet az oka annak, hogy – úgy hallom – a lakossági megtakarítások összege s aránya nálunk jóval alacsonyabb, mint több közép-európai és balti országban? A fegyelmezett, józan, felelősségteljes, takarékos polgári magatartás nálunk ritkább volna, mint mondjuk a balti országokban? Igen? Nem?

Ennyire, nem sokra jutottam. Mert úgy érzem, mindez együttvéve sem magyarázza meg kellőképpen Magyarország lendületének megtörését és az ország viszonylag rossz teljesítményét az elmúlt évtizedben. Van még mit vizsgálnia szakértőinknek. S bőven volna min töprengenie – töprengésre nemigen hajló – politikusainknak.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD