Aztán megszabadult, és a kis ország nem hagyta magát, visszahódította keleti szomszédjától a hegyvidékes területet, amelyen a nemzet elszakított vérei éltek.

A látszólag magyar történet valójában Örményországról szól, amely a mai napig foglya a határon túli kisebbséget védő szerepnek. A visszaszerzett Hegyi-Karabahnak mindent alárendelve, elszigetelte magát szomszédaitól, és fogyatkozó erőforrásainak javát ma is a Somogy megyényi területre fordítja, a külkapcsolatok normalizálásának legkisebb reménye nélkül.

Hogy Örményország jól járt-e a nemzetvédő háború megnyerésével, az az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján kérdéses. Azt persze politikai öngyilkosság lenne kimondani, hogy a „karabahi farok csóválja az örmény kutyát”. Nagyjából az örményekkel egy időben és hasonló ambíciókkal futott neki a nemzetmentésnek Szerbia is az elszakadó Horvátországban, majd Boszniában, majd Koszovóban, hogy végül azt is elveszítse, ami háború nélkül talán még az ország része maradt volna. Nem javított a helyzetén Grúzia sem, amely szintén fegyverrel akarta rendezni a hozzá tartozó, de húsz éven át elkülönült életet élő Abházia és Dél-Oszétia helyzetét. A konfliktus nyomán nemcsak katonailag maradtak alul, de Moszkva el is ismerte független államnak mindkét entitást.

Budapest nem készül ugyan fegyveres harcra, amikor a Parlamentre tűzi Székelyföld néhány éve megálmodott – bár történelmi motívumokon alapuló – zászlaját, de mindenképpen csapdát állít saját magának: a székely szabadság napját „világszerte megünneplő” csoportok által felvonultatott szimbólumok – árpádsávos lobogó, „Kárpát Haza Őrei”, a Hatvannégy Vármegye fekete ruhás öltözékei – és az unalomig ismert szónoki fordulatok azt mutatják, hogy a „székelykérdés” napi politikába való beemelésével a magyar kormány olyan szélsőséges csoportok céljaihoz illeszti politikáját, amelyeknek nézetei egyszer már tragikus szerepbe kényszerítették Magyarországot.

Minderre nyilván Dél-Tirol példája lenne az ellenérv, mondván, ha Bécs nem lép fel az olaszországi német ajkúakért, akkor ott ma nem létezne széles jogkörökkel bíró területi autonómia. Talán igaz, feltéve ha elvonatkoztatunk attól a fontos különbségtől, hogy a nehezen kialkudott autonómia elérése nem a két világháború után kialakult helyzet tagadásán, hanem épp annak tudomásulvételén alapul.