A szabadságharc napja következik – sőt, a forradalomé, eksztatikussá fokozódhatna a felszabadító kormány ügye melletti kiállás. De nem így lesz, mert még a hívek körében sem szokott ilyenkor túlhevülni a hangulat. 

Nem ez az az alkalom, amely illeszkedne a Fidesz-világhoz. Annak idején azt, amit Kossuthék már majdnem elértek az udvarnál, művészek, értelmiségiek által fellelkesített diákok Pestre érkezett vásározókkal változtatták az utca ügyévé. Beelőzött forradalmával a nép. A nép, amely azonban egyre kevésbé esete a mai kormányzatnak, legfeljebb „magyar családok” átírásban hivatkozási alapja. Hogy azonban most a Szent Korona bűvkörében mit lehetne tenniük az „Akasszátok fel a királyokat” forradalmával?

Részükről érdemben semmit, örüljünk, hogy túl vagyunk rajta. Senki ne akasszon fel már senkit! Épp a fordítottja azonban a tendencia – nemcsak annyiban, hogy leakasztanak, amit csak lehet, de legalább nem bántanak senkit a szó fizikai értelmében. Az ünnepeink viszont jó ideje ünneptelenségünk demonstrációi. Pedig hiányoznak.

Mégis, azt deklarálja ilyenkor, aki csak szóhoz jut, hogy nincs még minek örülni, s ennek a másik oldal az oka. Ami persze nem így van, mert lenne minek, de könnyű az ellenkezőjét belénk beszélni. Ilyenkor mindig valaki ellen szólnak, de azok sohasem a Habsburgok, Jellasics is fusson, ahova csak akar, mi dolgunk már az orosszal, szuverének vagyunk, egymást utálhatjuk!

Csak az segítene, ha nem lenne szabad ilyenkor beszélni. Vagy mindenki csak olyasmit mondhatna, amit utána a gyerekére is rá mer bízni.

Például azt, hogy nem lehet egy ország szabadabb, miközben polgárai egyre kevésbé azok.