Korrupciós szempontból teljesen közömbös, hogy pénz vagy más vagyoni előny, munkakör, megbízás, státusz, megrendelés, ideológia, megfelelés, pártszolgálat, barátság, családi kötődés vagy csak pusztán régi ismeretség, „bizalom” áll az állami döntés hátterében. Az államnak ugyanis nem a választásokon győztes politikai érdekközösség és holdudvar kizárólagos szolgálata a feladata, hanem a közpénzekből működtetett közhatalomnak a közérdek szempontjából legelőnyösebb használata. Talán már elfelejtettük, de a közigazgatásnak, igazságszolgáltatásnak, rendészeti szerveknek a politikai befolyásoktól mentesen kell(ene) gyakorolniuk hatásköreiket. Kizárólag a jogszabályok mentén, s függetlenül a döntéshozó személyes kötődéseitől, meggyőződésétől, politikai és ideológiai hovatartozásától. A Fidesz-uralom annyiban fejlesztette tovább a korábbi magyar kormányok szinte természetszerű törekvését politikai karakterük közigazgatási, igazságszolgáltatási és rendészeti érvényesítésére, hogy felismerték: a jogalkotás közvetlen és korlátlan politikai uralom alá vonásával e politikai előnyben részesítés formálisan becsomagolható a törvényesség, alkotmányosság amúgy egzaktnak tűnő leplébe. Így születtek azok a törvények sorban, amelyek politikai és ideológiai szempontokkal töltötték fel az állami döntéshozatalok normarendszerét, vagy tették lehetővé az állami döntéshozatal során ezek gátlástalan, korlátlan és kontrollok nélküli érvényesítését. (Például az egyes állami szervek vezetőinek biztosított, széles mérlegelési hatáskörökkel. Vagy a katonai szervezeti modellekre hajazó, szigorúan centralizált kinevezési és felelősségi rendszerrel a közszférában, amely maximalizálja az állami szervek és állami fenntartású intézmények vezetőinek függését a vezértől vagy vazallusaitól.) Közben maga a törvény, a jogalkotás és jogállamiság is amortizálódik azáltal, hogy cinikus módon akkor, annyiszor és addig módosítják még akár az alaptörvényt is, ameddig csak kell az állami működés politikai előnyben részesítő jellegének „jogszerűsége” érdekében.

Minden belső fék és ellensúly kizárására, felszámolására kellett megszállni, uralom alá vonni az Alkotmánybíróságot, a számvevőszéket, a Költségvetési Tanácsot, a Köztársasági Elnöki Hivatalt, a parlamenti bizottságokat, az ügyészséget, MTI-t, Médiatanácsot, s legutóbb az MNB-t. Az állami hatalomgyakorlás „akadálymentesítésére” kellett minden szintű és rendű-rangú autonómiát felszámolni vagy ellehetetleníteni és a lehető legteljesebb mértékben meggyengíteni. (Például az ellenzéki pozíciókat a parlamentben, a települési önkormányzatokat, szakszervezeteket, érdekképviseleteket, közoktatási intézményeket, egyetemeket, MTA-t, MMA-t, Nemzeti Civil Alapprogramot, Nemzeti Kulturális Alapot, magánnyugdíjpénztárakat, a közfeladatellátásban történő külső erőforrások részvételének konstrukcióit.) Minden autonómia, amely nem szolgálója a Fidesz-kormánynak, hasonlóan veszélyezteti a totálisan központosított politikai hatalomgyakorlást, mint a 2010-ig működött klasszikus jogállami hatalommegosztás fékei és ellensúlyai. Ezek eltörlése vagy meggyengítése kellett ahhoz, hogy az állami hatásköröket kiterjesztő (etatista) politikai uralom akadálytalanul és gátlástalanul korrumpálhassa az állam hatáskörök gyakorlását. Jogalkotástól az őrizetbe vételig, támogatástól az ellenőrzésig, döntéstől az arról nyilvánosságra kerülő információig, kinevezéstől – a kitüntetésen és jutalmazáson át – egészen a felmentésig.

A legalapvetőbb korrupciós gátak semmibevételét jelenti például a volt gazdasági miniszter által az utolsó munkanapján (!) kiadott miniszteri döntés, amellyel a következő napon már a másnaptól saját maga által vezetett Magyar Nemzeti Bankra vonatkozóan írta át az alapító okiratot és az elnöki jogköröket. Mi lehet erősebb korrupciós érdekeltség egy jogalkotási aktusban, mint saját magunk személyes érdekeinek érvényesítése? Létezik-e gátlástalanabb, arcátlanabb, otrombább, cinikusabb és alpáribb hatáskörrel visszaélés a joggal, mint saját magunk másnapi pozíciójának szabályozása?

Ha a politikai érdek azt kívánja, saját magukra alkotnak jogszabályt, ha úgy tetszik direkt módon személyekre, ha az szükséges, akkor visszamenőleges hatállyal, vagy salátatörvénybe rejtve, követhetetlen szerkezetben, esetleg alaptörvénybe foglalással gondolván kihúzni a talajt az alkotmányos kifogások alól. Minden jel arra mutat, hogy Orbán Viktor és az általa koncentráltan irányított párt, illetve kormány az 53 százalékos választási győzelemből következő kétharmados parlamenti többségüket a magyar társadalom 100 százalékának politikai uralom alá vonására használja fel. Minden eszközzel! Nem félve attól a látszattól, gyanútól és valóságos gyakorlattól sem, hogy a politika korrumpálja, s ezzel hitelteleníti az állami szervek működését, a törvényességet, jogalkalmazást és igazságszolgáltatást is. (Lásd például a bűnüldözés közvetlen ügyészségi korrumpálódását ellenzéki politikusok ügyeiben.) A legnagyobb baj korrupciós közállapotainkat tekintve az, hogy a közvéleményben már nem is tűnik normaszegésnek, ha a közbeszerzési döntést politikai szempont motiválja. Már nem háborog senki, ha a közszféra személyzeti változásait pártkötődések és ideológiai szempontok határozzák meg.

Színtiszta korrupció, amikor az állami döntéseket nem normatív szakmai, gazdasági, társadalmi (jogosultsági, esélyegyenlőségi, rászorultsági, alkalmassági, szakmai érdemek szerinti) szempontok határozzák meg, hanem bevallottan „megbízhatóság”, az „együttműködésre képesség”, a „humánpolitikai megfelelőség”, „a döntéshozóval fennálló többirányú és konstruktív kapcsolatok” egyedi, szubjektív megítélése. Intézményesítik (és legitimálják sajnos) a politikai korrupciót azok az új keletű törvények, amelyek az állami döntéshozatalt egyre nagyobb mértékben a vezetők hatáskörébe utalják szabad, szubjektív mérlegeléseik alapján. Ez történt a munkajogban is, például a „bizalomvesztés” jogcímű felmentések lehetővé tételével. (Bizalomvesztés alapján felmenthető a köztisztviselő, ha a feladatait nem a vezetői döntéseknek és iránymutatásoknak megfelelően látja el, vagy nem a vezető által meghatározott szakmai értékek iránti elkötelezettséggel teljesíti kötelezettségeit. Semmilyen jogi korlátja nincsen annak, hogy a politikai és ideológiai értékek milyen mértékben válnak szakmai értékké, a szakmai tevékenység követelményévé. A kör bezárult: a közszolgálati vezető politikai követelményei akadálytalanul válnak szakmai normává, s mint ilyen a dolgozók megválasztásának, kiválogatásának eszközévé, a félelemmel bélelt kontraszelekció motorjává az államszervezetben.)

Kifejezetten korrupciós jelenség az állami vezetők „közvetlen kereteinek” divatja a pályázati és támogató, elosztási rendszerekben. Példa erre a civil szervezetek támogatását célzó Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) Tanácsa és Kollégiumai, amelyekben kétharmados többsége van a kormányzati embereknek. A miniszteri külön támogatási keretet azért itt is bevezették, sőt még a miniszter által kinevezett elnök hatáskörét is erősíteni kellett 2012-ben azzal, hogy a kollégiumok támogató vagy elutasító döntéseit az elnök felülbíráltathatja a tanáccsal! Kiemelheti tehát a kollégiumok által elutasított pályázatokat annak érdekében, hogy nyerjenek; és a nyertes pályázókat is felülvizsgáltathatja egy szubjektív második körben azért, hogy a tanács megfoszthassa őket a támogatástól! (Mi ez, ha nem a vezető szubjektív döntéseinek, a ki tudja milyen személyes érdekeltségek által vezérelt korrupció intézményesítése?) Ezt a NEA-elnököt, egyébként, Csizmadia Lászlónak hívják, s az állami NEA-n kívül még a Civil Összefogás Fórum (CÖF) elnevezésű, állampárti civil szerveződés arca is. Nemcsak az állami elosztást uralja tehát, hanem az állami eszközökkel generált és életben tartott civil szervezetet is. Mintha az egész világ csak Fideszből, Csizmadiákból és CÖF-ökből állna… Az állami szervezetrendszer vezérelvűsége, a költségvetési intézmények szakmai működésre is kiterjedő központosítása, a közszolgák totális munkajogi kiszolgáltatottsága, valamint a közfeladatellátásból minden autonómia és civil együttműködés felszámolása az ügyfelek, érdekeltek, érintettek közötti –szükségszerű! – politikai alapú megkülönböztetést eredményez! Az állami szerv és intézmény vezetőjének a legfontosabb igazodási pontja ugyanis a központ, s annak politikai követelményei. Ezért erre lesz gondja lefelé is. Így válik a teljes állami működés – a politikai tartalmú befolyásolás és a vezetők politikai jellegű függősége következtében – korrupttá.

A szerző jogász