Hiányérzetem van azzal kapcsolatban, hogy Czene nem említi: amikor egyesek felhánytorgatják a szovjet katonák elkövette magyarországi atrocitásokat (nagyon gyakran hivatkoznak rájuk), ezt sohasem lenne szabad anélkül tenni, hogy mellé meg ne említsék a magyar katonák által szovjet területen elkövetett sokkal súlyosabb bűnöket. A magyarországi atrocitások nem választhatók el attól a képtől, ami a hadsereg („honvédség”) tettei nyomán a Szovjetunióban a magyarokról kialakult. (Nem is lett volna szabad a cikkben a magyar fasiszták kifejezést idézőjelbe tenni.)

Hiányérzetem van azért is, mert Czene meg sem említi cikkében, hogy évekkel ezelőtt már közöltek ugyanezekről a háborús bűncselekményekről egy kolumnás cikket Ungváry Krisztián tollából. Igaz, az nem részletezte ennyire az elkövetett bűnöket, csak falvak elpusztításáról szólt. Az a cikk akkor visszhangtalan maradt. Visszhangtalan maradt az is, hogy az abban a cikkben felsorolt, magyar csapatok által feldúlt falvak között németesen eltorzított helyesírással ott állt Jasznaja Poljana neve is, Lev Tolsztoj falujáé, az oroszok egyik legszentebb helyéé. A szerző akkor maga se vette ezt észre, nem túl nagy dicsőségére egykori irodalomtanárának. Jasznaja Poljanáról a Nagy szovjet enciklopédia azt írja, hogy a Tolsztoj-emlékház relikviáit időben evakuálták, a falu visszafoglalása után a súlyosan megrongált emlékházat, Tolsztoj szülőházát és egész életén át lakóházát (magyar fogalmak szerint kúriáját) a visszafoglalás után azonnal helyreállították, és még szovjet területen volt a front, amikor az emlékház az emlékkiállítással már újra megnyílt.

A harmadik hiányérzetem a publicisztika záróbekezdéséhez kapcsolódik. „A doni katasztrófa évfordulója jó alkalom: a messzi földön elhunyt magyar katonákon kívül próbáljunk megemlékezni azokról az ártatlanokról is, akik tízezrével pusztultak el a magyar katonák kegyetlenkedéseiben. Ez a legkevesebb, amivel tartozunk nekik – és a saját nemzeti önbecsülésünknek” – zárja írását Czene. Nos, talán meg kellett volna említenie azt, amiről Révész Sándor egyetlen publicisztikáján kívül lapjuk se tett említést az évforduló kapcsán: azt, hogy a magyar katonák kegyetlenkedéseiben elpusztult ártatlanok tízezrei között nemcsak oroszok, ukránok, beloruszok voltak, az elpusztított áldozatok között ott voltak a magyar munkaszolgálatosok tízezrei is. Csak egy példa: Czene ismerteti, hogy az oroszországi Guszek faluban háromszáz hadifogolyra és százhatvan helybélire, négyszázhatvan emberre gyújtottak rá egy épületet, lelőve a lángokból menekülőket. Tényleg borzalmas, de Dorosics faluban több mint kétszer ennyi, ezer tífuszos magyar munkaszolgálatossal tették ugyanezt. Négyszáz lángokból menekülőt vadásztak le géppisztollyal, hatszázan bent égtek.

Tisztelt Válas György!

Sajnálom, hogy a cikkek elolvasása után kizárólag csak kritikai megjegyzések jutottak eszébe. Megpróbálom csökkenteni hiányérzetét. Ön azt állítja, hogy a doni áttörés évfordulója kapcsán a Népszabadság – Révész Sándor egyetlen publicisztikáján kívül – említést se tett a magyar katonák kegyetlenkedéseiben elpusztult magyar munkaszolgálatosok tízezreiről. Szeretném felhívni figyelmét a 2013. február 18-án közölt – szintén kolumnás terjedelmű – interjúra, amit Csapody Tamással készítettem. (A Népszabadságban Politikai présben a történelem főcímmel, a Nol.hu-n A magyar állam kinyilvánította, hogy a ruhát is sajnálja tőlük címmel jelent meg.) Az interjú jelentős része a mozgó vesztőhelynek nevezett munkaszolgálattal foglalkozik. Csapody Tamás külön kitér arra az Ön által is említett tömegmészárlásra, amit Dorosic (Dorosics) faluban magyar katonák követtek el magyar munkaszolgálatosok ellen.

Üdvözlettel: Czene Gábor

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.