Két évig tartott az enyhülés a német–magyar viszonyban. A berlini kormány igen visszafogottan, mondhatni, jóindulatúan kezelte Orbán Viktor kinyilatkoztatásait, a magyar diplomácia serényen végezte munkáját, hogy oldja a korábbi feszültséget. Elhitették, hogy minden kritika mögött a balliberális sajtó ármánykodása és a kommunisták ádáz visszatérési vágya rejlik, mert Magyarországon példásan virágzik a demokrácia.

A németek hitték is, meg nem is, de kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy az európai gazdasági válság közepette efféle piszlicsáré ügyekkel foglalkozzanak. Cégeik kisebb része ugyan panaszkodott a különadók miatt, de a magyar kormány ezt ügyesen ellensúlyozta az autógyárak (a valódi termelőszektor!) kiemelt támogatásával.

Nem is lett volna baj, ha nincs a hétfői rapid alkotmánymódosítás, ami ráadásul egybeesett Áder János bemutatkozó berlini útjával.

A protokoll-látogatásból így lett egy csapásra politika, amikor már a szavait patikamérlegen mérő Angela Merkel is jónak látta megnyilatkozni: sajtónyilatkozatában a német kancellária talán minden eddiginél hangsúlyosabban fejezte ki rosszallását azzal kapcsolatban, amit néppárti elvbarátaik Budapesten művelnek.

Déja vu érzésünk van, most minden kezdődik elölről. A magyar diplomácia szorgalmasan sikál majd, Orbán Viktor pedig máris nemzetközi sajtótájékoztatót hirdetett Brüsszelben, bár így sajnálatos módon épp lecsúszik saját március 15-i beszédéről.

Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy élvezi, amit csinál: megint róla beszél Európa.