Az MSZP szombati rendezvénye nem évértékelő volt. Hanem kampánynyitó. Rájuk is fért. Ezt már a színhelyválasztás jelezte, hiszen az Aréna, ha megtöltik, erőt szimbolizál. És ez az erőfelmutatás nagyon kellett már a szocialistáknak – belülre, kívülre egyaránt.

Ha már egyszerre utáljuk és utánozzuk Amerikát, hadd jegyezzük meg, hogy az MSZP-nek volt mersze amerikai típusú, hangulatú nagygyűlést csinálni. Szokatlant, de hatásosat. Fanyalogni persze lehet, hogy sok volt benne a teatralitás, túlzóak az effektek, netán a „betanult” spontaneitás – de ha eddig a szocialisták összejöveteleivel szemben a szürkeség és a pártzsargon volt a kifogás, amit a Fidesz mindig überelni tudott, akkor el kell ismerni, hogy ez meglepetésparti volt a javából.

Alaposan kirítt az eddigi évértékelők közül, és a legkevésbé az MSZP-től várta ezt az ember. Az is látszott, hogy ebbe a szervezők, a rendezők és az összes politikai szereplő beleadott apait-anyait; valamennyien tudatában voltak annak, hogy nem babra megy a játék. Magyarán: az MSZP ezt az eseményt arra akarta alkalmassá tenni, hogy az Arénában (tágabban a politikai arénában) minden arról szóljon, hogy van a pártban szufla, az Orbán-kormány leváltásában megkerülhetetlen. Politikusai tisztában vannak az összefogás szükségességével, de téved, aki azt gondolja, hogy beérik valamiféle mellékszereplői státussal.

Ne köntörfalazzunk, szombattól már ketten jelentkeztek be a demokratikus ellenzéki oldalon a miniszterelnök-jelöltségre. Ez a táborban nyilván nem kis fejtörést okoz, mert olyan zárral állnak szemben, amelyhez kulcs az MSZP – és egyre nyilvánvalóbb, hogy ha nyitni akarnak, sperhaknival nem fog menni. Ugyanakkor ott lebeg a kérdés a szocialista táborban is, hogy tető alá hozható-e egy olyan megoldás, alku, amelynek nincs vesztese, van viszont tényleges választókban mérhető haszna és siker esetén kormányozni képes csapata. Egyszerre kellene megkülönböztethetőnek lenni és partnerré válni, rivalizálva, de különösebb sértések, oldalszúrások nélkül.

Ennek a szombatnak azonban a magabiztosságról kellett szólnia, és arról is szólt. Mesterházy kimondta, hogy annak a bizonyos nyolc évnek nemcsak hordaléka, hanem eredményei is voltak. Vállalta és elmagyarázta, hogy miért van itt vendégükként Victor Ponta, és bár nem tudom, hogy ezt hányan értették meg, netán értékelték (Ponta beszédével együtt) – számomra a közös kiállás volt fontos (miközben Martonyi Bukarestben próbálta menteni a menthetőt).

Természetesen valamennyi szónok több tárat lőtt ki az Orbán-kormányra, de Mesterházy Attila kissé hosszúra nyúlt beszédében hallhattuk a jövőre vonatkozó alapvetéseket is. Felelőtlen ígéretek nem hangzottak el, a baloldal számára úgy fogalmazódtak meg üzenetek, hogy azokat – a konkrétumokra lebontva – bele lehet helyezni egy modernizációs keretbe. Mondhatnánk, hogy a pártelnök továbbra is adós egy koherens világképpel, de ezt nem itt és nem ekkor, hanem jó esetben másokkal közösen kell majd megformálni.

A pártelnöki beszéd mindenki számára tartogatott valami jót, kissé sok volt ez így együtt, de Mesterházy a felhőjárástól is óvakodott. Az MSZP szerint szükséges változtatások sem a demokratikus újraépítkezésben, sem az egymáshoz, a világhoz fűződő bizalom helyreállításában, a gazdaság, a társadalompolitika nagy vonalakban történő fölvázolásában nem üt el kirívóan a többitől. Az ördög persze a részletekben rejlik – de a szombat arra jó volt, hogy a csarnokban aligha láthattak ördögöt.

A Budapest Sportarénában több mint tízezer szocialista szimpatizáns volt jelen