Azóta, hogy 2010. április nyolcadikán, közvetlenül a választások előtt Navracsics Tibor bátran belehazudta a Die Presse újságírójának riportermagnójába, hogy a kormányváltás után a Fidesz nem készül alkotmánymódosításra, elég sok víz lefolyt már a Dunán, de valami biztosan nem változott: a kormányzó hatalom ambivalens viszonyban van a valósággal.

Most például azt játsszák, hogy uralkodásuk legfőbb „vívmányát” kell védelmezni az egész világgal szemben – miközben a valóságban az istenadta nép próbálja megvédeni legalább a toldott-foldott alaptörvényt a hirtelen felindulásból elkövetett sokadik erőszaktevéstől.

Szombaton az Alkotmány utcában az alkotmányvédők ahhoz talán nem voltak elegen, hogy az indulatba jött parlamenti kétharmadot lecsillapítsák, azt viszont egyértelművé tették, hogy tudják, mire készül a politika, és hogy elegük van a néma áldozat vagy a megfélemlített szemtanú szerepéből.

Az egymást követő szónoklatokból összeálló mozaik talán a legszomorúbb kép, amit az elmúlt évtizedekben mutatni sikerült magunkról: egy ország látható rajta, amelynek politikai elitje már ígérni sem tud hihetően vonzó jövőt – és hogy ezt a gyászos teljesítményt ne is lehessen számon kérni rajta, kiirtja az alaptörvényből a harmadik generációs (szociális, esélyegyenlőségi és környezeti) jogokat, hogy semmi ne emlékeztessen arra, amiért az őket felszínre segítő rendszerváltás elindult.

Ha egy pillanatra sikerülne kitörnünk abból a valóságtorzító kábulatból, amelybe a rendszerhű agymosodák naponta visszarántanak, észrevehetnénk: ez az új alaptörvényes rend néhány hamis XIX. századi mítoszon kívül nem adott semmit, ám cserébe elvette a XXI. Századunkat – vagyis azt az esélyt, hogy még a mai felnőttek életében megérkezzünk oda, ahová 1989–90-ben elindultunk. A legújabb rendszerhazugság – miszerint az ország „jobban teljesít” – éppen ennek a gyászos eredménynek az elleplezésére szolgál: a gazdaság, az oktatás, az egészségügy romokban, a fiatalság menekül, burjánzik a szegénység, rég nem tapasztalt mélységű a kiszolgáltatottság, és csak az adósságszolgálatban teljesítünk jobban, mint bármikor korábban.

A gránitba vésett alaptörvény nemhogy nem akadályozta meg, de egyenesen segítette, hogy Orbán Magyarországa egy hitelfelvevő és adósság-visszafizető gépezetté váljon. A negyedik módosítás után már minden más társadalmi cél alá lesz rendelve annak, hogy a „jó adós” pozíciójába kerüljünk, és a kormány mindenkiről lemondhasson, aki az üzletmenetet nem segíti (netán akadályozza) – tessék mondani, az úgynevezett ellenségeink (a nemzetközi karvalytőkétől a komprádor burzsoáziáig) nem éppen ezt akarták?

Szombaton a rossz királyt a szónokok a maga pőre valóságában idézték meg – nem volt szép látvány, de azért kár, hogy csupán néhány ezren, és ők is csak egy pillanatig találkoztak vele. Nekik azonban aligha kell tovább magyarázni, ki és mi az akadálya, hogy az ország jobb teljesítményeket (mindenekelőtt: boldogabb életeket) tudjon felmutatni.