A közvélemény, vagyis az állampolgároknak az egyetemi felvételiben most nem közvetlenül érintett hányada talán a keretszámokig tudta követni ezt a történetet. Próbálják csak ki, kérdezzenek meg találomra fél tucat embert, önök is meggyőződhetnek róla: a legnagyobb hazugságok rögzülnek a legjobban.

Néhány hét kellett csak, és a társadalom túlnyomó többsége mint túl bonyolultat és őt magát nem érintőt, máris ejtette a felsőoktatás témáját. Az, hogy a keretszámok úgymond eltörlése mit sem változtat azon, hányan tanulhatnak horribilis tandíj nélkül, vagy hogy a röghöz kötést időközben mintegy mellékesen beleírták az alkotmányba, már alig érte el az ingerküszöböt.

Persze van itt egy kisebbség, pár százezer család, amelyből valaki éppen most szeretne tovább tanulni. Hogy ők milyen pontosan értik, mi zajlik a magyar felsőoktatásban, azt a számok mutatják a legjobban: ha egy társadalomban két éven belül egyharmadával esik vissza az egyetemre jelentkezők száma, ez totális elbizonytalanodásra, a bizalom teljes hiányára mutat. Azt jelzi, hogy akinek a bőrére megy, az igenis tudja, mit kínál neki a kormány. Egy bármikor átírható szabályok szerint működő rendszerbe való belépést, majd egy aránytalanul nagy áldozatok árán megszerezhető, bizonytalan minőségű végzettséget. Ebből, a jelek szerint, egyre kevesebben kérnek.

A Fidesz a közömbösökre játszik. Azokra, akik számára az egész probléma megszűnt létezni, amikor a miniszterelnök egy romkocsma homályában leült „tárgyalni” néhány megbízható díszpinttyel, majd új nevet adott a keretszámoknak. Azokra, akiknek bejön, hogy a végtelenségig lejáratódott Hoffmann Rózsa helyett egy erős férfi kezdi el nevelni a diákokat, és tán még drukkolnak is, hogy osszon ki nekik két pofont, miközben visszazavarja őket az iskolapadba. Azokra, akiket már valóban nem érdekel semmi, ami túl van a mindennapi anyagi lét ketrecén: akiket a primitív, hőbörgő, hazugságot hazugsággal, demagógiát demagógiával überelő közbeszéd rég elfordított azoktól az ügyektől, amelyek nem a kézzelfogható jelenben vagy közeljövőben befolyásolják az életüket.

Nem tudom, létezik-e ma olyan közéleti szereplő, aki képes ezen változtatni. Aki rá tudja venni a szavazópolgárokat arra, hogy legalább egy kicsit emeljék fel a fejüket. Hogy lássák, mi ennek az egésznek a tétje. Megértsék például, hogy amikor azon folyik a vita, kinek lesz a jövőben elérhető az egyetemi oktatás, akkor valójában nagyon is húsba vágó kérdésekről van szó. Hiszen ha – miként ezt a kormány ügyködése célozza – a képzés ára és hozzáférhetősége a városi középosztályon alul mindenkit kizár a felsőoktatásból, akkor Magyarország társadalma végleg kettészakad.

Márpedig itt nem pusztán a mindenkinek egyformán járó esély eszméjéről van szó, hanem a kőkemény realitásról: hogy például ki fogja fedezni a befizetéseiből pár évtized múlva azok nyugdíját, akik most vállvonogatva nem vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. Adott esetben az oktatás – egyébként meg az ország – szétveréséről.