Ma a világon mindenütt a demokráciának az a fajtája működik (ahol egyáltalán működik), amelyik a többség zsarnokságát két eszköz segítségével próbálja meg elkerülni: az úgynevezett „fékek és ellensúlyok” rendszerével és a ciklusonként újraválasztott képviselők rendszerével. Ezeket helyre lehetne állítani az Orbán-rendszer bukása után, de nyilvánvaló, hogy Magyarországot ma teljesen behálózzák azok az üzleti és politikai kapcsolati fonalak, amelyek minden szinten képesek meggátolni a demokrácia normális működését. A médiát befolyásolni tudják azok az üzleti körök, amelyek jóvoltából működik; a választásokon minden további nélkül előnyhöz tudnak jutni azok a jelöltek, akik mögött komolyabb anyagi támogatás van, és ezt a támogatást a megválasztásuk után viszonozni tudják; nem is beszélve arról a hatalmas informális befolyásról, amelyet szinte minden szervezetnél, a legalacsonyabb szinteken is gyakorolni képesek a jelenleg uralkodó gazdasági-politikai érdekkörökhöz kapcsolódó káderek. Ha az új kormányzat minden szervezet minden szintjét érintő politikai jellegű tisztogatásra kényszerül, és ráadásul a gazdag támogatókat is megpróbálja kicsinálni, akkor az okozza a vesztét; ha mindezt nem teszi meg, akkor az, függetlenül attól, hogy sikerül-e visszaállítania a „független intézmények” (Médiatanács, adatvédelmi hivatal, választási bizottságok, Alkotmánybíróság stb.) integritását.

Ezért gondolom azt, hogy Magyarország előtt nincs olyan járható út, amelyik a viszonylag normálisan működő, nyugati típusú demokratikus berendezkedés felé vezetne. Azok ugyanis vagy szerves fejlődés útján, igen hosszú idő alatt alakultak ki (például az USA-ban vagy Nyugat-Európában), vagy egy-egy nagy megrázkódtatás után, nagy társadalmi támogatással, mintegy a vészhelyzet felismerése révén (például Japánban). Ma Magyarországra egyik minta sem illik rá, és a társadalommal ma nem is lehet elhitetni, hogy számára ezek valamelyike a követendő példa. Igaz, hogy az Európai Unió tagjaként természetes választási lehetőség lenne, hogy az európai országokat mintának véve ezek rendszereiből kovácsolunk össze működőképes demokráciát. Ezt próbálták meg 1989-ben a rendszerváltók, és ezt szorgalmazza most is a haladó szellemű ellenzék nagy része. Csakhogy a magyar társadalom az elmúlt huszonvalahány évben teljesen kimaradt az európai fejleményekből, az állampolgároknak fogalmuk sincs arról, hogy hogyan élnek akár a szomszédaink is, nemhogy a távolabbi európai országok népei. Nagy sóhajtással kell megállapítanunk, hogy az európai környezetbe való szerves beilleszkedés is csak illúzió lehet Magyarország számára.

Egyetlen kiutat látok ebből a helyzetből: az újítást. A társadalom készséggel elhiszi, mert a saját bőrén érzi a szociális problémák tömkelegét, ezért ezen a téren kapható lehet a változtatásra. De a demokráciát ért legfájóbb sebek közül melyeket hajlandó felismerni? Mi az, amit ezek közül a saját bőrén érez? Nyilván nem az Alkotmánybíróság és a választási bizottságok kiherélését, az adatvédelmi hivatal kormány alá rendelését és a hasonlókat. Szerintem azt érzi a legközvetlenebbül, hogy nem kérdezik meg semmiről. A Fidesz nagy népszerűséget tudott szerezni azzal, hogy éveken át követelte Gyurcsány távozását, azon az alapon, hogy az embereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy két választás között is elküldhessék a vezetőiket. A reformokkal való szembeszegülésüknek is az volt az egyik fő mozzanata, hogy nem kérték az állampolgárok jóváhagyását ezekhez. Autoriter rendszerüknek is volt képük a „nemzeti együttműködés rendszere” nevet adni. Kitapintották, hogy a választópolgárok túl távolinak érzik maguktól a hatalmat (még a helyi hatalmat is), és demagóg módon rájátszottak erre az érzésre. De az elvakult híveiken kívül mindenki látja, hogy a „nemzeti konzultáció” csak kamu, és mindenki érzi, hogy csak távolabb került a közös ügyekben való döntésektől, nem közelebb.

Csak olyan vélekedést lehet demagóg módon kihasználni, ami széles körben el van terjedve. A hatalomellenes érzések ilyenek. Ezek táplálták azt a folyamatot, amellyel a politikaellenes (és főleg pártellenes) demagógia elárasztotta az országot. Nagyon okosnak kell lennie annak, aki úgy akar valóságos újítást a hatalomgyakorlásban, hogy ne ezt az áradatot duzzassza. A hatalommal szembeni bizalom teljes hiánya általános a magyar társadalomban, sokkal inkább az, mint mondjuk a szolidaritás érzése vagy az egyetemes emberi jogok tisztelete.

A politika szómára a magyar nyelvben elvesztette az egyik értelmét, a közjó szolgálatát, és csak a másikat tartotta meg, a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott harcot. Ezért az apolitikus és politikaellenes tömegek bizalmát csak úgy lehet visszaszerezni, csak úgy lehet aktivizálni a választókat, ha valaki hitelesen képes a szó másik értelmét visszahozni a köztudatba, ha el tudja hitetni, hogy nem a hatalom igézetében lép fel, és nem a hatalmi játékok színterének tekinti a közéletet. Csakhogy ez lehetetlen akkor, ha a politikai intézményrendszer változatlan marad. Például hiába mondja a Demokratikus Koalíció elnöke, Gyurcsány Ferenc, hogy nem igyekszik kormányzati pozíciót szerezni, azt már nem mondhatja, hogy a pártja nem akar valamilyen formában részt venni a hatalomban, mert ha ezt tenné, a választóit árulná el. A gordiuszi csomót csak úgy lehet átvágni, ha magát az intézményrendszert reformáljuk meg. Meg kell találni az ellenzéki érdekek érvényesítésének a „fékek és ellensúlyok” rendszerétől és a ciklikus választásoktól eltérő módját. Ez a jelenleg uralkodóknak is érdekük, hiszen ők is lesznek egyszer ellenzékben. Semmi elvi ok nincs arra, hogy ezt lehetetlennek tartsuk.

A világban számos minta létezik a kisebbségi érdekek alternatív kezelésére, bár ezek többségét a nagypolitikában még nem próbálták ki. De van kevés hazai előzmény is. Milyen példátlan sikere volt például Tétényi Évának azzal, hogy Esztergomban minden aktivitásra kapható polgár segítségét kérte olyan ügyekben, amelyeknek a hatalmi játékokhoz semmi közük sem volt, egyúttal óriáskivetítőkön biztosította a közgyűlés teljes nyilvánosságát. Ennek a gesztusnak elsősorban a szimbolikus értékét tartom fontosnak: a közügyek közös intézése, minden aktív polgár támogatásával, a teljes nyilvánosság ellenőrzése mellett. Vagy vegyük a Hallgatói Hálózat működését. Még nem tudjuk, hogy mennyire lesz sikeres a működésük, de a fellépésük szimbolikus értékét nem szabad lebecsülni. Ez hierarchia nélküli szervezet, vezető és vezető testület nélkül, amelyik minden döntését közösen hozza meg, és nem hagyja, hogy a kisebbségi szándékok csak azért hiúsuljanak meg, mert kisebbségben vannak.

Nekem erős meggyőződésem, hogy ha az újítás elkerülhetetlennek látszik, akkor előbb-utóbb megvalósul. Ha elsőre nem is, előbb-utóbb megszületnek a hatékony, könnyen követhető, olajozott módszerei a közügyek új típusú intézésének. Azt hiszem, e módszerek kulcsmozzanata a konszenzus keresése lesz. Fel fogjuk ismerni: komolyan kell venni azt, hogy minden embernek egyforma méltósága van. Ezért azt kell feltételezni, hogy ha egy kérdésben egy kisebbségnek a többségétől eltérő véleménye van, akkor arra jó és méltányolandó oka van. Akkor a kérdést több részre lehet bontani, vagy más kérdésekkel össze lehet kapcsolni, és valamilyen módon meg lehet oldani, hogy a kisebbség legalább a kérdés bizonyos részeiben engedjen, más dolgokért pedig kompenzálni lehessen. Nem célom itt a pontos módszertan taglalása, hibridrendszereket is el tudok képzelni, de újítás nélkül sehova sem jutunk.

Tévedés ne essék: a klasszikus demokratikus berendezkedés céljaival nincs semmi gond. A konszenzus keresése ugyanezeket a célokat próbálja megvalósítani, de olyan módon, hogy a kisebbségeknek nem utólag kell küzdeniük a fékek és az ellensúlyok útvesztőjében az igazságukért, hanem eleve nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. A kisebbségnek nem kell négy éven át ellenzékből kapálóznia a mindenkori törvényhozástól függő kisebbségi jogosítványok felhasználásával azért, hogy ne érjék visszavonhatatlan sérelmek azokat, akiket képvisel, amíg újra többségbe nem kerül valahogy. Ehelyett mindig számolni kell vele, a közügyek intézésében eleve osztozik a többséggel és vele egyenlő felelőssége van benne.

Ha igazam van abban, hogy az újítás ígérete az egyetlen lehetőség a választói aktivitás felélesztésére, akkor marad az a kérdés, hogy mitől lehet ez több, mint puszta ígéret. Mit kell tenniük a politikailag aktív csoportoknak, szervezeteknek azért, hogy ezt hihetően tudják képviselni? Akkor lehetnek ebben hitelesek, ha saját kisebbségi véleményeiket is ennek megfelelően kezelik. Ha egy párt – akár létező, akár új – képes ilyen újításra, akkor lehet esélye arra, hogy elhiszik az elkötelezettségét. Nem kell feltétlenül ócsárolnia a klasszikus demokratikus működési módot (akár „az elmúlt nyolc évet”, akár „az elmúlt húsz évet”), nem kell elhatárolódnia a politika egyetlen demokratikusan gondolkodó szereplőjétől sem, nem kell kitiltania senkit sem sehonnan. Csak csendben annyit kell mondania: meg kell egyeznünk, senkit nem hagyhatunk figyelmen kívül, senkiről semmit sem dönthetünk nélküle. Talán soha nem tér vissza az alkalom, hogy most, amikor alkotmány nincs, csak „alaptörvény”, alkotmányos reformot is javasoljon, méghozzá a többi józan politikai erő támogatására számítva. Javasolhatná, hogy az új alkotmány rögzítse a kollektív, egyhangú döntéshozás alapeszméjét, és mindjárt azt is, hogy néhány fontos intézmény ilyen elven működjön, és kilátásba helyezhetné fokozatos kiterjesztését más intézményekre. Például kezdhetné azzal, hogy egyetlen nagy hatalmú miniszterelnök és nagy hatalmú polgármesterek helyett egyhangú döntésre kötelezett testületek jöjjenek létre, amelyeket hasonló elven jelölnek. Félek, ha ez a gondolkodásmód nem erősödik meg, akkor nem juthatunk ki a csöbörből, legfeljebb különböző rissz-rossz vödrök között választhatunk.

A szerző nyelvész

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Na?! Hajlasz már a konszenzusra, Zsolti?!... Hajlasz már?!