Lajos bácsi keresztje
Múlt csütörtökön a debreceni városházán, éppen a polgármesteri iroda előtt, egy hatalmas, gyönyörű fényű, mélybarna asztalhoz ültem le írni. Ez amúgy nem szokásom, de éppen közgyűlés volt, méghozzá zárt ülés, mindenkinek el kellett hát hagynia a tanácstermet, így én is lementem a karzatról, ahonnan a képviselők tanácskozását szoktam figyelni. Szóval ültem és írtam ott magamba merülten, mert sürgősen le kellett adnom egy tudósítást, mikor odapattant hozzám egy izgatottnak tűnő húsz év körüli fiatalember, s azt kérdezte:
– Elnézést, Lajos bácsi bent van?
Néztem bambán, hogy ki lehet az a Lajos bácsi, s csak lassan esett le, hogy Kósa Lajos rezidenciája előtt ülünk, úgyhogy ő lesz a Lajos bácsi, a város nagyura.
– Nem tudom – válaszoltam –, az előbb átadta az ülés vezetését az egyik alpolgármesternek, aztán kiment a teremből.
– Ajaj – sóhajtotta –, azt nem tudja, hogy mit csinál?
Néztem rá szótlanul, hogy viccel-e. De nem. Tényleg azt hihette szegény, hogy én valami városházi hivatalnok vagyok. Különben miért is dolgoznék a polgármester irodája előtt? A kérdésére viszont tudtam válaszolni. Mit csinál Lajos bácsi? Amit szokott. Ország dolgában jár. Azt mondják, hetente ülésezik a vezérkar a Lajos bácsi által meggondolatlanul lesámánozott miniszterelnöknél, s olyankor a polgármester is ott ül. Panaszkodnak is Debrecenben, hogy Kósa Lajost alig látni. Hát persze, folyton Pesten lóg, elvégre alaposan át kell beszélni, hogy mikor kinek rontanak neki, Brüsszelnek-e vagy Washingtonnak, s mikor kinek csókolnak kezet, Putyinnak-e vagy Alijevnek. De itthon is van elég dolog, hiszen jól meg kell rágni, hogy kikből csinálnak bűnbakot. Most a multikra húzzák rá a vizes lepedőt, jövő héten a bankokra, utána a jegybankra, a rokkantnyugdíjasokra, az ingyen tanuló diákokra, a köztéri szobrokra, a magán-nyugdíjpénztári tagokra, a nyerészkedő közműcégekre, az utcanevekre, a narancsszínűnek álcázott vörös alsógatyát viselőkre – lassan már csak a bölcsisek maradnak, de nem akarok tippeket adni. Ha Lajos bácsiék sokáig kutakodnak, a pelenkákban is találnak valami nagyon érdekeset.
De fennhangon csak ennyit válaszoltam:
– Nem tudom, hogy Lajos bácsi mit csinál.
– Ajaj – mondta megint –, pedig fontos volna találkoznom vele. Ajándékot hoztam neki.
Ezen persze meg sem lepődtem. Azt mondják, Lajos bácsi sokaktól szokott ajándékot kapni. Tőlem is megkérdezték a városházán, hogy küldtem-e már tiszteletpéldányt Kósa Lajosnak az új könyvemből.
– Miért küldtem volna? – kérdeztem vissza, majd jött az értetlenkedő válasz:
– Hogyhogy miért? Mert ez a szokás.
Szóval nem csodálkoztam, de azért érdekelt, hogy miféle ajándékot hozhat Kósa Lajosnak egy húsz év körüli fiatalember. Gondoltam, rákérdezek, legfeljebb nem mondja meg. De megmondta, nagyon is készségesen.
– Keresztet hoztam neki! – válaszolta elfogódott mosollyal.
Különös képet vághattam, mert hozzátette:
– Vagyis feszületet. Katolikusok vagyunk, azért...
– Ja, persze, persze, feszületet – dünnyögtem. – Lajos bácsi nagyon fog örülni.
Erre felragyogott a szeme. Én meg aggódtam, nehogy egyszer ez a Jézus is kihúzza Lajos bácsiéknál a gyufát. Bűnbaknak egyszer már bevált szegény.