Azért csúsztatásos vita, mert nem ez a valódi kérdés, ugyanis, ha ez volna, akkor a kereszt és a vörös félhold is igencsak versenyben lenne a dobogós helyekért. A honi acsarkodás úgy szokott mérséklődni, hogy a normálisak (a békesség kedvéért időlegesen) beleegyeznek abba, hogy a „felek” kábé ugyanannyit gyilkoltak, kínoztak stb., tehát mindkét jelkép egyformán üldözendő.

Ezzel a hamis kompromisszummal (pont az Alkotmánybíróságot leszámítva) a magyarok többsége („több is veszett Mohácsnál” alapon) meg is elégedne. Azonban a keresztény világ vezető hatalmai (mindenekelőtt az EU) nem hagynak minket békén. A (közismerten lökött) strasbourgi bírák például nem tartják üldözendőnek a veres ötágút, és eszük ágában sincs megérteni a magyarság (bolsevik hordák okozta) szenvedései és sanyargattatásai szülte külön jogát, hogy igenis bosszút álljon a vörös ördögön és jelképein, továbbá (még életben lévő) bűnös szolgálóin.

Hogy eshet újra és újra ekkora méltánytalanság? Amikor Vörösmarty „ezred évi szenvedés” nevében kért „éltet vagy halált”, meglehet, romantikusan túlzott, de morális vonatkozásban aligha: pedig akkoriban már 300-nál is több éve elveszítettünk minden háborút. De sohasem álltunk a rossz, a bűnös oldalon. (Ez nem jelenti azt, hogy ellenségeink, kivétel nélkül, ott álltak volna!)

Azonban a huszadik század két világháborúja során a hivatalos Magyarország mindkétszer a rossz, másodszor pedig nemcsak a rossz, hanem a végzetesen bűnös oldalon, nevezetesen pont a horogkereszt oldalán állt. Az oldalválasztás mindkétszer a (feudális burzsoá) jobboldal („ki nem kényszerített”) döntése volt, igaz, egyik háború kirobbantásának sem volt számottevő magyar ellenzéke. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy nem egyedül gróf Tisza István vagy vitéz Horthy Miklós tehető ebben felelőssé, ők „csak” képviselték osztályuk érdekeit. Tisza – a kor erkölcsi színvonalán – talán „úri” tisztességgel, amiért „jutalmul” suttyomban lincselték meg, míg Horthy, aki sajnos a legkevésbé sem lett volna mentegethető, Sztálin jóvoltából megúszta a számonkérést.

A világháborús vereségek természetesen nem (illetve nem közvetlenül) erkölcsi okból következtek be, vagyis nem a jobb, hanem az erősebb győzött. (Annak bizonyítása, hogy az erősebb ezúttal miért volt jobb is, túllépné ennek az írásnak a kereteit.) Mind Tiszáék, mind Horthyék a háborút (természetesen össz-) nemzeti érdeknek állították be, amihez a keresztény egyházak, kiváltképpen a (feudalizmus letéteményese, az „egyszerű népre” óriási befolyással bíró) katolikus klérus minden erkölcsi támogatást megadott. Nem csoda, hogy a területszerzés, az „országgyarapítás” eszméjének „nagyszerűsége” (nemzedékekre szólóan) beivódott a társadalom csaknem minden rétegébe. Ez a propagandamunka olyannyira sikeres volt, hogy a katonai megszállás által fenntartott (több mint 40 évig tartó, bolsevik típusú puha) diktatúra bukása után, mint hamu alatt izzó parázsból a láng, feléledt anélkül, hogy az ideológia kedvezményezettje, a régi „világi” feudális jobboldal újjáéledt volna.

Az új magyar jobboldal viszont korán felismerte, hogy a modern, akkoriban még erősen jólléti, liberális Európa felé ácsingózó magyar szabadelvűek (illetve később a szocialisták) ellenében csak a régi megtévesztéssel szerezhet megfelelő erejű szavazótábort. Az orbáni és az Orbánon (egyre kevésbé észrevehetően) túli jobboldalnak nincs (nem volt és nem lesz) más mondanivalója, mint ez az orbitális „nemzetvesztő” hazugság. Ezt harsogja médiabirodalma és újrapozícionált egyházainak (inkább ügy-, mint) hitbuzgó aprószentjei. Ezt kántálja (hamisan) a Fekete (György kar-) mester által vezényelt jobbmagyar (gagyi) művészkórus, ehhez szolgáltat majd áltudományos bizonyítékokat a sajátjai körében is csúfosan megbukott (szerény képességű, viszont erősen soviniszta) volt székelyföldi polgármesternek grundolt magyarságtudományi főintézet. Ezt védi az arcátlan békemenet és a többi giccses kultuszünnepség.

Természetes, hogy nem nélkülözhetik az újjáéledő ideológia régi jelképeit: a turult, a Szent Koronát, az árpádsávos vagy a székely zászlót és „hőseiket”, Horthyt, Telekit, Jányt, Bárdossyt, akik (és amelyek) persze erősen beszennyezték „leplüket” azzal a bizonyos horogkereszttel (is). Orbánék (és Vonáék) Ágnes asszonyként mossák a kimoshatatlan „véres leplet”. Ezért kell azt kiabálniuk, hogy a szomszéd leple ugyanolyan véres. Az Orbán-hívő (Trianonért) bús magyarok nem hajlandók tudomásul venni, hogy a világnak az a része, amelyet a horogkereszt el akart törölni a föld színéről, sohasem tehet egyenlőségjelet (volt és potenciális) gyilkosai, illetve szövetségesei közé. Márpedig Moszkva az antifasiszta szövetség legtöbb emberéletet áldozó tagja volt. A háborúból ébredt antifasiszta Európa tette le az Európai Unió alapjait.

A franciák és a (horogkeresztes múltjukkal gyökeresen szakító) németek, illetve az Egyesült Államok, noha a bolsevik szovjet eszmét és gyakorlatot minden részében elutasították, mégsem sértették meg soha a szövetségessel kötött megállapodást, ahogyan a Szovjetunió is betartott mindent, legfeljebb szavakban feszegette a status quót. ( Az antibolsevik Nyugat sem ’53-ban Kelet-Berlinért, sem ’56-ban Budapestért, sem a ’68-as prágai tavaszon, sem a lengyelekért ’80-ban nem gondolt katonai segítségre.) És amikor Ausztriáról (váratlanul) kiderült, hogy lakóinak túlságosan nagy része nem antifasiszta (először amikor a horogkeresztes Waldheimet megtartották elnöki posztján, másodszor amikor Haider pártját – bár Haider nélkül! – bevették a kormányzó koalícióba), bojkottálták, elszigetelték a „sógorékat”.

A Horthy-Magyarország, amelyet Orbánék minden kétséget kizárhatóan végzetes hibáival együtt készülnek „örökbe fogadni”, nemcsak hogy nem volt az antifasiszta koalíció tagja, hanem pontosan ellenkezőleg viselkedett. És ez csak akkor volna feledhető, ha Orbán országa ma különös elszántsággal és következetességgel antifasiszta lenne. Ám ennek sajnos szintén csak az ellenkezője igaz: egyáltalán nem antifasiszták.

A szerző orvos

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.