Csakhogy az utóbbi két évtized fejlesztései elsősorban az infrastruktúra (úthálózat, telekommunikáció) javítására irányultak. Emellett az oktatás érdemel említést: míg 1991-ig Etiópiának mindössze két egyeteme volt, ma több mint 25 van. A gazdaságot jórészt privatizálták, zöld utat adtak a külföldi befektetéseknek, jelentős állami kontroll mellett. Mivel azonban a fejlesztések elsősorban a főváros, Addisz-Abeba, valamint a jelentősebb nagyvárosokra és azok szűkebb vonzáskörzetére irányultak és irányulnak, a segélyszervezetekre továbbra is nagy feladat hárul.

Itt, Etiópiában lépten-nyomon segélyezőkbe botlik az ember, szinte minden sarkon találni valamely segélyszervezet irodáját jelző táblát. Kezdve a nagyoktól, mint a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vörös Félhold, az Oxfam vagy a USAID. Aztán ott vannak a kisebbek megszámlálhatatlan sokféle névvel. Itt és most nem segélyezési szakértőként a segélyezés egy fontos aspektusára szeretném felhívni a figyelmet: a segélyezésnek fontos szerepe van az országimázs javításában.

Afrika-szerte a helyi emberek nem sokat tudnak a világról vagy akár Európáról. Ismerik a nagyobb országokat: Anglia (Premier League!), Franciaország, Németország, Olaszország, Norvégia, Svédország, de az átlagemberek jelentős része ezeket sem tudja a térképen hová tenni. A felsorolt országok egyben a legnagyobb európai segélyezők is. Jóllehet az etiópok nagy része nem tudja, hol van, mondjuk, Németország, azt érzékelik, hogy az onnan érkező termékek (akár segély, akár nem) jó minőségűek. S mivel ez benne van a köztudatban, az etióp üzletember onnan exportál árut, mondjuk, eperdzsemet, miközben ezt lehet, hogy olcsóbban megtehetné Magyarországról. Csakhogy Magyarország létezéséről jószerével fogalma sincsen. S ezzel elérkeztünk egy újabb problémához.

Magyarországnak a rendszerváltásig kiváló kapcsolatai voltak számos afrikai országgal, köztük Etiópiával is. Tucatnyi magyar cég kötött itt jó üzletet a Transelektrótól az Ikarusig – utóbbi szolgáltatta Addisz-Abeba tömegközlekedését évtizedeken át. Magyarországon tanult és szerzett diplomát több száz fekete-afrikai diák. Mára mindebből szinte semmi nem maradt: a diákok java része tőlünk Nyugatra távozott vagy hazatért, Magyarország bezárta afrikai nagykövetségeinek többségét, s az üzleteknek befellegzett. Azaz valami mégis maradt: a nálunk tanult diákok egy része hazatért szülőföldjére, s mint idegenben diplomát szerzett emberek ma sikeres cégeket vezetnek vagy akár kormányzati pozíciókban vannak.

Mindez nem hipotézis: itt, Etiópiában több mint tucatnyi, egykor nálunk tanult olyan etiópot ismerek, aki magas posztokat tölt be, jó szívvel gondol vissza Magyarországra, és szívesen ápolná a személyi és üzleti kapcsolatokat, ha lenne olyan magyar kormányzati szerv, amely ezt felkarolná. Közben ne feledjük: amikor Etiópiáról beszélünk, egy 95 milliós piacot is értünk alatta. A külkereskedelmi szakembereknek ideje volna ráébredniük, hogy a mai Afrika nem feltétlenül az, amelyről egykor tanultak (mit is?), hanem hatalmas piac is egyben.

Magyarország nemigen segélyez Afrikában, és ennek több oka van. Az egyik, amit az „utca embere” szeret hangoztatni, hogy Magyarország önmaga is szegény, meg egyébként is ott vannak a kárpátaljai és erdélyi magyarok – adjuk azt a keveset, amit adni tudunk, nekik. Egy másik érvelés, hogy amit adunk, az, mire Afrikába ér, úgyis a korrupció áldozata lesz. Ez is valós érvelés, éppen a segélyezési szakemberek tudják a legjobban, hogy ebben mennyi igazság rejlik. Hogyan lehet a korrupciót kivédeni? Az egyszerű válasz: kövessük a segélyezés útját, ameddig csak lehet, lehetőleg egészen a célig. Igen ám, de ez akkora személyi és technikai apparátust feltételez, amekkorát csak nagy szervezetek és gazdag országok tudnak fenntartani. És nem is biztos, hogy ez a megfelelő mód.

Jómagam évekkel ezelőtt részt vettem egy Afrika-konferencián, ahol az egyik előadás épp a segélyezés nehézségeiről szólt. Az előadó egy ugandai fiatalember volt, aki személyes tapasztalatai alapján fogalmazta meg azt, amit régóta gondoltam: a segélyszervezetek jelentős része (és épp a legnagyobbak) bevételeinek (azaz az adományozott pénznek) akár felét is saját stábjának fenntartására fordítja. És nemcsak a hazai irodák és kampányok finanszírozásáról van szó, hanem és főleg terepjárókról, európai színvonalú szállodai szobákról és étkezésről. Arról nem is beszélve, amikor a helyi körülmények is a segélyezés ellen játszanak – és nem polgárháborús vagy járvány sújtotta területekre gondolok.

Etiópiában béke honol, működnek a központi és tartományi kormányszervek, sőt mi több, van fogadókészség és személyi apparátus a segélyek fogadására. Ám az úgy nem megy, hogy egy segélyszervezet „kitalálja”, hogy valahol, kellő előkészítés és egyeztetés nélkül segélyezésbe kezd. A jó szándék kevés, a naivitás pedig több mint hiba. Tanúja voltam, amint három olasz segélymunkás féléven keresztül semmit sem csinált, azaz dehogy semmit: partizott éjjelnappal, méregdrága házat bérelt és körbeutazta Etiópiát. Mindezt feltételezhetően az olasz adományozók és adófizetők pénzén. Amikor mindennek okát firtattam, széttárt kezekkel magyarázták, hogy ők falusi iskolákat építeni jöttek, de sajnos a helyi elöljárók ellenállása miatt tétlenségre kárhoztattak.

A segélyezés mára sajátos szakterületté vált, amely azonban több szállal kötődik más tudományterületekhez. Aki erről elfeledkezik, az ne is gondoljon segélyezésre, mert ha belekezd, többet árthat, mint használhat. Egy adott területen egy adott népcsoport segélyezése ugyanis feltételezi és megköveteli a segélyezendő terület történelmi és aktuális politikai ismeretét, sőt ezen túl az adott népcsoport alapos néprajzi, szociológiai és antropológiai ismeretét, arról nem is beszélve, mint az egészségügyi (orvosi) földrajz vagy az adott népcsoportnak a környező népekkel való kapcsolatának vizsgálata. Bárki, aki egy adott területen segélyezésbe akar kezdeni, vegye a fáradságot, és konzultáljon szakemberekkel: etnográfusokkal, antropológusokkal, történészekkel.

Na igen, Magyarországon ezekből is hiány van, lévén a térség (Kelet-Közép-Európa) szinte egyetlen országa, ahol Fekete-Afrikával szinte senki sem foglalkozik intézményi szinten – és itt elnézést kérek a Pécsi Tudományegyetem Afrika-tanulmányok Központjától és a különféle nonprofit szervezetektől. Lelkesedésük tiszteletre méltó, de nem pótolhat egy tudatos, államilag finanszírozott Afrika-stratégiát.

A fentiekre bizonyságul hadd hozzam fel egy norvég szerző (Reinulf Molvaer) nemrégen megjelent tanulmányát, amely azzal foglalkozott többek között, hogy egy igen jó szándékú segélyszervezet sok pénzért illemhelyeket épített Etiópia déli részén élő népcsoportoknak, hogy az embereknek ne a szabad ég alatt, a szántóföldön kelljen a szükségüket végezniük. Felépültek a ragyogó budik, csillogtak-villogtak az afrikai napsütésben. Az egyetlen bökkenő, hogy teljesen hiába épültek, mert 1. a helyiek idegenkedtek egy sufniban kuksolni, 2. a kellemetlen szagokat gonosz szellemeknek tulajdonították, 3. beköltöztek a darazsak és a pókok, amelyektől rettegnek az emberek.

Mindebből és a fentebbiekből az a kép alakulhat ki, hogy nincs esély: a segélyezés szinte lehetetlen. Nincs erről szó. Csak úgy és olyan utakon kell elindulni, amely nemcsak a fehér ember képzeletében, hanem helyben is járható. Személy szerint az a tapasztalatom, hogy a helyi egyházi (főként keresztény és muszlim) szervezetekkel kell felvenni a kapcsolatot (persze ezt is kellő előkészítés után), mert ezek a leghatékonyabbak: elérik a célcsoportokat, és pontosan ismerik a helyiek bajait és igényeit.

Az Afrikai–Magyar Egyesület (www.ahu.hu) erre kiváló példa. Az egyesület itt, Makalében, ahol dolgozom, a Johannész Érsek Alapítványnyal vette fel a kapcsolatot, amely sok más karitatív tevékenysége mellett olyan árvák gondozásával foglalkozik, akiknek a szülei AIDS-ben haltak meg (az árvák vírusmentesek). A pénz a helyi alapítvány vezetőjénél jó kezekben van: az árvákat iskoláztatják, és közben olyan kórház épül, ahol a gyerekek a későbbiekben ápolói képesítést szerezhetnek majd.

A szerző az etiópiai Makale Egyetem tanára

Segélyre várva Etiópiában