Orvos barátnőm két éve költözött Norvégiába. Az északi sarkkörtől valamivel délre lakik a családjával, az életük stresszmentes, megfizetik és megbecsülik őket. Mára a nyelvet is megtanulták, beilleszkedtek, a rettentő időjárástól eltekintve jól érzik magukat. Most árnyaljuk kicsit a képet: gimnazista lánya tavaly úgy döntött, neki mégis jobb itthon.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Azóta minden reggel „távkávézást” tartanak: reggeli közben webkamerán keresztül beszélik meg a napi teendőket, mintha nem is kétezer kilométer lenne köztük a távolság. Aztán a lány elmegy a budapesti gimnáziumba, a szülők pedig a norvég kisváros orvosi rendelőjébe. Hazajöttök ti is valamikor? – kérdeztem tőlük. Barátnőm bizonytalan: a munkakörülmények itthon nem lettek jobbak, a kisebbik lánya pedig már úgy beszél norvégul, mint a helyiek, könnyen lehet, hogy egyetemre is ott jár majd. A család pedig kettészakad...

Berlini ismerősöm hallani sem akar a hazatérésről. Ilyen állapotok közé? Meg vagy te őrülve? – kérdezte megütközve. Már karácsonykor se szívesen jön, olyan régen él Németországban, hogy lassan elvékonyodnak a szálak. A Stuttgart mellett dolgozó orvos fiú viszont minden lehetőséget megragad arra, hogy egy-egy hétvégét itthon töltsön: keményen hajt, olykor heti hét napot dolgozik, ügyel, műt, és a szabadnapokat összekuporgatva havonta-kéthavonta haza tud ugrani.

Neki még eszébe sem jut, hogy kint maradjon, ragaszkodik a családjához és a barátaihoz. De öt évnél hamarabb ő sem szeretne hazatérni. Menni vagy maradni? Manapság egyre több magyar teszi fel magának a kérdést. A Tárki felmérése szerint 2012-ben a felnőttek 19 százaléka tervezett valamilyen típusú kivándorlást, ez volt a rendszerváltás óta mért legmagasabb érték. Drámai változás, hogy a 18 éven felüli diákok 56 százaléka nem Magyarországon képzeli el közeljövőjét.

Tegyük hozzá gyorsan: más dolog ábrándozni a külföldi életről, és megint más megtenni a döntő lépéseket, szervezni, belevágni, vállalni a kockázatot, hogy családi-társadalmi háló nélkül megállunk-e a magunk lábán. Nem tudni, hogy azok közül a gimnazisták, egyetemisták közül, akik most állítják, menni kell, végül hányan szánják el magukat erre a lépésre. Ami egyrészről természetesnek is mondható: a világ kitárult, a magyarok – kilenc évvel a csatlakozás után – végre élni szeretnének az Európai Unió adta lehetőségekkel.

Elvégre 2005 és 2007 között kétmillió lengyel ment Nyugatra dolgozni (főként Írországba és Nagy-Britanniába), bár arról ritkán cikkeznek, hogy a diplomások alig tíz százaléka helyezkedett el szellemi munkakörben, a túlnyomó többség fizikai munkát végzett. (Ez nem braindrain, agyelszívás, hanem egyenesen brain waste, súlyos erőforrás-pazarlás.) Ne diszkriminációt keressünk a háttérben, inkább azt az egyszerű magyarázatot, hogy a kelet-európai munkavállalók még a gyengén fizetett állásokban is a két-háromszorosát keresték meg az otthoni bérüknek. És ezzel be is érték.

Jelentős volt a kiáramlás a balti országokból is, és hiába a későbbi uniós csatlakozás, ma már egymillió román él Spanyolországban és ugyanennyi Olaszországban. A román exodus egészen drámai, aminek komoly nemzetgazdasági következményei is vannak: a társadalom tíz százaléka, egy teljes generáció veszett oda, cserébe megjelentek a migrációs árvák, akiket szüleik a külföldi munkára hivatkozva különféle rokonokra bíztak. Még a Mercedes vezetői is részben azért döntöttek a magyarországi beruházás mellett, mert a feleakkora bérekkel kecsegtető Romániában egyszerűen nem volt elegendő szakmunkás: aki tehette, már rég elhúzott Nyugatra.

 – Magyarország ebben a mezőnyben sokáig „kakukktojás”, mert a magyarok egyszerűen nem mozdultak. Évekig mindössze százezer fő körül ingadozott a külföldön dolgozó magyarok száma – mondja lapunknak Galgóczi Béla, az ETUI (European Trade Union Institute) migrációval foglalkozó kutatója. Talán a különleges nyelv, vagy a relatíve fejlett szociális állam, az európai összehasonlításban alacsony munkanélküliség miatt nem érezték szükségét a magyarok annak (az egészségügy kivételével), hogy külföldön próbáljanak szerencsét.

A változás 2010–11 táján következett be, Galgóczi Béla „trendtörésről” beszél. Megbízható adatok a külföldre költöző magyarok számáról ugyan nincsenek, de Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter – állítólag nagykövetségi statisztikákból merítve – nemrég félmillió főről beszélt. Magyar migrációs szakértők óvatosabbak, inkább kétszázezerre becsülik a számot, de abban egyetértenek a miniszterrel, hogy valami „elindult”. Németországba tavaly az év első kilenc hónapjában 42 ezer magyar vándorolt ki, az összlétszámuk megközelíti a százezret, és Ausztriában is meghaladja az 50 ezret. Körülbelül ennyien lehetnek Nagy-Britanniában is.

Hogy mi okozta a trendtörést? Az okok között nyilván ott van a romló-stagnáló gazdasági környezet, a megmérgezett közhangulat, a bizonytalanság, ami „löki” az embereket, miközben fontos „húzó” szerepet játszik a környező országok befogadási hajlandósága. 2011 májusában megnyílt az osztrák és a német munkaerőpiac is, az európai válságból mit sem érző németek valósággal vadásznak az orvosokra, ápolókra, mérnökökre, képzett munkavállalókra, akik a magyar bér többszörösét megkereshetik jóval kellemesebb körülmények között.

És ne feledjük azt sem, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta felnőtt egy olyan generáció, amely már európai polgárnak érzi magát, több nyelven beszél, külföldön (is) tanult, képes otthon érezni magát bárhol, ahol munkát talál. Különösen, ha itthon úgy érzi: a jövő építése helyett a harmincas évek reneszánsza zajlik a szeme előtt. Miért ne menne? Van e-mail, internet, Skype, mobiltelefon, és fapados légitársaságok, amelyekkel a korábban riasztónak tűnő távolságok áthidalhatók. Ma már mindennapos, hogy a jó karban lévő nagyszülők repülőre ülnek, ha látni szeretnék az unokáikat. Mondhatnánk azt is, hogy csupán felzárkóztunk a többiek mellé, teljes jogú európai polgárok lettünk. Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy az unió keretein belül mégiscsak „közelkülföldre mennek a fiataljaink”, nem mindjárt a tengerentúlra.

Nem csak a magyarok keresik a megélhetést a határon túl, a gazdasági válság hatására az utóbbi években megváltoztak az Európai Unión belüli migrációs trendek is. A bankválság és munkanélküliség sújtotta, 4,5 milliós Írországból 2008 óta csaknem kétszázezer fiatal (15–29 év közti) távozott, ami 25 éves negatív rekord. Az Euronews azzal sokkolta a nézőit, hogy havonta 3 ezer, vagyis naponta 100 fiatal fordít hátat Írországnak, sokan nem is a szomszédba (értsd: Európába) mennek, hanem meg sem állnak Ausztráliáig. Egy friss diplomás ír fiatalember arról panaszkodott a Financial Timesnak, hogy nyolcéves (!) távlatban még reménye sincs arra, hogy állandó tanári státuszt kapjon.

„A fiatalok egy része csalódott és kiábrándult, azt mondják, elvesztették a hitüket Írországban, és vissza se jönnek” – mondta a brit lapnak James Doorley, a National Youth Council igazgatóhelyettese. Az íreknek kicsit déja vu érzése van: a nyolcvanas években átéltek már ilyet, ám ahogy a kelta tigris erőre kapott, sokan visszatértek.

Pakolnak mostanság a spanyolok is: hazájuk ma Európa „beteg embere”, a munkanélküliség 25 százalék (ehhez képest sehol nincs a magyar 10 százalék), a fiatalok 50 százalékának nincs munkája, a recesszió, a megszorítások, a politikusok arroganciája és tehetetlensége rányomja a bélyegét a közhangulatra. Tavaly több mint ötszázezren távoztak, és a spanyol statisztikai hivatal arra számít, hogy a következő évtizedben ötmillióan fordítanak majd hátat az ibériai országnak.

A nyelvi-kulturális hasonlóság miatt sokan mennek Latin-Amerikába, de vonzó célpont Németország is: ide a tavalyi év első kilenc hónapjában több mint félmillió bevándorló érkezett a válság sújtotta Dél-Európából és Kelet-Európából. Többségük jól képzett, egyetemet végzett fiatal, vagyis az elit, nem a klasszikus, kétkezi munkát végző vendégmunkások. Világlátottak, több nyelven beszélnek, mindenütt bevethetők. Csak épp saját hazájukban nem találnak megfelelő munkát.

Ha felpörög a gazdaság, s lesznek ismét állások, akkor majd hazajönnek – vélekednek az optimisták. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem csak az állásoktól függ: négy-öt év elteltével meglazulnak az otthoni szálak, kialakul egy új baráti társaság, netán külföldi házastárs is kerül. Ha valakinek kint bejön a munkavállalás, ahhoz hasonló állást, megfelelő fizetéssel, kiszámítható jövővel nehezen talál itthon. Meglepő, de a külföldi munkatapasztalat sem feltétlenül előny: a vállalati HR-esek gyakran úgy néznek a külföldről hazatelepülőre, mint egy ufóra, a munkatársak nemegyszer irigyek és féltékenyek.

Amire senki sem számít, az a hazatérés okozta sokk, az idegenné vált környezet, és a vádak, hogy miért hagytad el az országot? – fogalmaz az Irish Timesban David Ralph, aki az ír migrációnak szentelte PhD-jét az edinburghi egyetemen. A sokszínű, multikulturális világból hazatérni egy „egyszínű” közegbe kicsit olyan, mintha a múltba menne vissza az ember. Ha ehhez még a nyugati szemmel hisztérikus, túlfűtött magyar közállapotok is hozzájárulnak, akkor már nagyon kell akarni azt a hazatérést.