Tettét azért is fájdalommal szemlélem, mert egykorúak voltunk, iskolatársam volt, néha egymás közelébe sodródtunk. Szenvedélyes emberként öregen is vállalta a küzdelmet: nem is olyan rég egymás mellett tartottuk a molinót… Ugrása is „tüntetés” volt a szabad akarat, az önként választott halál, az emberi méltóság megőrzése mellett. De miért így kellett meghalnia: zuhanva három emeletet, közben rettegve (?), várni a becsapódást? Ő jobban járt, mint hajdani betegem, aki az első emeleti teraszon landolt, és hála (?) a gyorsan érkezett orvosi segítségnek (?) még két napig haldokolt eszméletlenül, összezúzott testtel és koponyával, lélegeztetőgépen, hozzátartozói szörnyű szenvedései között.

K. Gy. nem érdemelt volna meg egy szebb, egy jobb halált, ha már eljutott odáig, hogy elég, nem megy tovább? A tizenkilencedik század közepe óta egyre gyakrabban merült fel a „jó halál” igénye a gondolkodó emberekben. A gyors ütemben megnövekedett élettartam és a megszaporodott, addig ritkaságszámba ment gyógyíthatatlan és soká tartó, sok szenvedést okozó betegségek magasra szökött aránya az emberi élet befejezésének új igényét eredményezte. Az orvoslás új gépi és gyógyszeres eszközei lehetővé tették az élet végének olykor értelmetlennek és haszon nélkülinek tűnő megnyújtását, még akkor is, amikor már megszűnt a betegnek az életben maradáshoz fűződő érdeke.

A gyógyíthatatlan betegek egy része hihetetlen erővel küzd az életéért és ragad meg minden lehetőséget akár még egy napért is. Másik részének elvész az életben maradásnak a vágya, és csendben, észrevétlen, önmagát emészti el nem evéssel, feladással. De vannak, akik másképp szeretnék átlépni a lét és a nemlét határát. Közéjük tartozott K. Gy. színész is. De miért így kellett maga ellen fordulnia? Lenni kéne itt is más útnak, hisz máshol már van más út! Nem érdemelt volna meg ő is egy emberhez méltó, békés halált szerettei körében, vagy magányosan szépen csendben elaludva, nem zuhanva, nem összeroncsolva azt, amit a kór a testéből még meghagyott?

Az eltávozás módja jelen korunknak egyik legnagyobb etikai, egészségügyi és jogi problémája. E kérdéskör Európa-szerte foglalkoztatja a filozófusokat, a jogalkalmazókat, az etikusokat, az orvosokat és a jogalkotókat is. Nyugat-Európa számos országában lehetővé tették, hogy orvosok olyan gyógyszereket juttassanak a gyógyíthatatlan, a halál közelébe jutott betegek kívánságára, melyek segítségével az általuk választott időpontban, önként maguk indulhassanak el végső útjukon. A magyar jogrend az 1997. évi egészségügyi törvénnyel érintette ezt a kérdést, és a betegjogok meghatározása és biztosítása mellett lehetővé tette az orvosi kezelés visszautasítását, de csak azt, és csak azon betegek számára, akik gyógyíthatatlanok, és haláluk a közeli jövőben várható. A törvény nem engedélyezte orvosok számára a halál felé vezető út lerövidítésének segítését, tanácsokkal, halált okozó gyógyszerek juttatásával.

Ez a törvény a maga korában élenjárónak tűnt, és látszólag figyelembe vette az orvosetika hazai helyzetét is.

A közelmúltban nyilvánosságot kapott kutatások bebizonyították, hogy az elmúlt tizenhat évben az életvégi orvosi kezelés visszautasításának ez a szabályozása nem jó, hiszen egyáltalán nem működik. Rendelkezései ugyanis nem egyértelműek, továbbá a biztonsági garanciáknak vélt fékek és jogi feltételrendszerek alkalmazhatatlanná tették ezt a szabályrendszert, hiszen mellőzik az akutan felmerülő orvosi szempontokat. Kiderült az is, hogy megfelelő kamarai védelem hiánya miatt az orvosok félnek a „műhibavadász” ügyvédek hálózatától.

Ez a szomorú haláleset is arra int, hogy az orvosoknak a segítési kötelezettsége ma már nem korlátozódhat csak a gyógyításra és a haldokló kísérésére, hanem indokolt esetben segíteni is kell a beteg békés, méltóságban történő távozását is. Úgy vélem, hogy az embernek meg kell hagyni azt a jogát, hogy ha eljön az ideje, úgy menjen el, ahogy azt a maga számára a legjobbnak véli.

A szerző orvos