A 90-es években érkező nemzetközi nagyvállalatok persze az exportiparosítás programjának részei voltak, de a kisvállalatok túlnyomó többségben itthon akartak boldogulni. Ezek a vállalkozások azonban azóta három hullámban elhaltak, elfekvőbe vagy vastüdőre kerültek.

Először a 90-es évek második felében kezdett pusztulni ez a miliő. Túl sokan voltak, rengetegen nem értettek ahhoz, amibe belevágtak, hiányzott a vezetési és a gazdálkodási tudás. Akármit sugallt is a kor ideológiai divatja arról, hogy a vállalkozó az igazi modern ember, végül is az első hullám jó része elpusztult. A 90-es évek lábon maradó vállalkozásai (néhány száz tudásalapú vagy csúcstechnológiai kísérletet leszámítva) azt forgalmazták, amit már a 80-as években valahol az állami szektorban kifejlesztettek, és azután valahogy, valakiken keresztül privatizáltak. Kiszenvedett az ötlet, kiszenvedett az üzlet is. Azért még elélhetett ezek nagyobb része a 90-es évek végéig vagy az ezredfordulóig. Azután a megjelenő globális termékek ezt a lábon maradt nosztalgiaprodukciót agyonvágták. A fogyasztó nem volt szolidáris az itthoni kis gyártóval, nem vagy alig voltak édes emlékei. Azt vette, amit reklámoztak, és ami elérhetően és szépen csomagolva ott volt előtte.

Ez a második elmúlási ciklus azonban némileg széthúzódott. Egészében talán ez is tömeges volt, de nem egyszerre történt, ezért aki a többieknél egy kicsit tovább életben maradt, hihette, hogy ő már túlélő. S mert a csődök sem egyszerre történtek, az érintett munkaerő sem pánikolt teljesen. Egészében fogyasztó még volt, mert lehetett hitelhez jutni mindenre, nemcsak lakásra és autóra, hanem akár kuktára vagy kávéfőzőre is. De a második hullám is vitt el nagyobb számban vállalkozásokat, talán arányukban nem is kevesebbet, mint az első.

A harmadik hullám a válsággal kezdődik. Történetünk szempontjából talán legfontosabb eleme, hogy eltűnik a fogyasztó. Hitelhez nem lehet jutni, a munkahelyek egy része bizonytalanná válik, a hit abban, hogy a gazdasági romlás folytatódik, kikezdhetetlen. Válságok idején két alapviselkedés lesz/lehet meghatározó: igyekszünk többet keresni, ha lehet, vagy takarékoskodunk. A 90-es években is sokan bajba jutottak, de úgy látszott, hogy lehet többet dolgozni. Az akkor lehetővé váló polgári megalapozó fogyasztást a hitelek mellett elsősorban a túlmunka biztosította. Most alig van túlmunka, szinte nincs is, és kevés az elérhető hitel. Következésképpen gyorsan esni kezd a fogyasztás.

Persze ismerjük a szükségletek hierarchiáit, tudjuk, hogy miről mond le könnyen a közép-európai fogyasztó, s miről nem. Az élelmiszer tömege talán konstans, de összetételének minősége romlik, még jobban előtérbe kerül a liszt és a cukor, esetleg az olcsóbb hús is. Ameddig lehet, marad a lakás, és majdnem ugyanolyan sokáig az autó is, szinte minden más visszaesik. Különösen drámaian visszaesik az igény azon szolgáltatások iránt, amelyekben helyi vállalkozók még hosszabb ideig működőképesek maradhatnak. Végül e szféra szinte kizárólag úgy tartható életben, ha valamilyen segélyt kap állami forrásokból – persze ehhez vagy elég ügyesnek és politikailag lojálisnak, vagy legalább semlegesnek kell lennie, vagy valamit (adó vagy illeték ki nem fizetését) az államnak el kell néznie neki. Mindkettőhöz alkalmi, ideiglenes alkupozíciók kellenek.

A magyar fogyasztási válság nem hasonlít az újabb nyugat-európaiakra. Ott a válság lökésszerű, de rövidebb volt, és ha voltak is hosszabban megmaradó elemei, az ottani politikai elitek a köznek kórusban magyarázták kezdetben, hogy bírja még egy kicsit, hamarosan megint lehet majd fogyasztani. Ma már tudjuk, hogy ez ott sincs egészen így, de valameddig a közönség azért ezt elhitte. Nálunk a 2000-es évek progresszív kormányzatai nem megnyugtatták a fogyasztót, mint ahogy azért a nyugat-európaiak megkísérelték, hanem szinte riogatták őket. Úgy vélték, hogy ezzel tehermentesíthetik mentálisan vagy kulturálisan az államot. És történt ez akkor, amikor a válság tulajdonképpen még el sem kezdődött. Ebben azért volt valami jó (ha nem is politikailag, mert ez a racionalizáló felvilágosítás egy fél nemzedékre kivágta a saját politikai bázisát), de legalább, amikor elkezdődött a válság, az emberek nem nagyon lepődtek meg. Végül is az történik, amit minden este ígértek nekik néhány éven át a televízióban. Később persze kiderült, hogy a fogyasztás 90-es évekbeli modellje tartósan léket kapott, de amikor az emberek legalább felének napi-heti túlélésre kell berendezkednie, akkor nem érdeklik a hosszabb távok, és nem is figyel arra, hogy kik mikorra ígérik a lámpást az alagút végén. Ennek a stratégiának a szimbolikus színtere a turka, az importhasználtruha-kereskedés. Az ilyen boltok száma a 90-es évek óta folyamatosan nő minden rendszerváltó nagyvárosban, de ami itt talán érdekes, hogy nálunk az utolsó években ezek egyre jobb helyen szereznek maguknak árusítóhelyiségeket. A külvárosi főterekről bekerültek a nagy sugárutakra, tele lett velük az Üllői és a Rákóczi út, azután megszaporodtak a körutakon, ma már van szépen belőlük a Kossuth Lajos utcában is. Szememben ezek az átalakulás jelen szakaszának igazi szimbólumai. Nem veszik persze el a teret a kis szolgáltatótól, de az amúgy sem tud rendesen megélni egy olyan városban, ahol ruhaturkák foglalták el a hagyományos polgári bevásárlóutcákat. A közben kiépülő nagy bevásárlóközpontok úgy ürítették ki a városközpontokat, hogy közben – néhány nagy élelmiszerlánc kínálatát leszámítva – maguk sem lettek a fogyasztás templomai. George Ritzer a fogyasztáskritika nemzetközi sztárja, a fogyasztás „globalizált katedrálisairól” beszél, de ezen nem a mi bevásárlóközpontjainkat, hanem a megamallokat érti. Olyanok itt nincsenek.

Elkölthető hazai pénz hiányában keleti-déli külföldieknek lehetett volna ilyen hálózatot telepíteni. Ha az majdnem annyit tudna, mint a nyugatiak, de olcsóbb áruval lett volna tele, akkor vonzhatta volna ide a szerbeket, ukránokat, románokat. Vagy ha olyasmit árult volna, amihez tömegesen vagy legálisan, vagy csak nehezen lehet Nyugaton hozzájutni (kaszinó és szexipar, másban komparatív előnyük nagyon nincs), akkor jöttek volna az ilyen „áruházakba” nyugatiak is. Az első piacra igazán senki sem utazott, a másodikról sokat beszéltünk, de a tervezett, különböző itthoni mércével mérve gigantikus szórakoztatókombinátok nem születtek meg, és ma már az európai szabályzás miatt valószínűleg nem is fognak. E két fogyasztási forma persze megszülte a maga mitikus színtereit. A keletiek (zömmel nagykereskedelmi) bevásárlófesztiváljait a kínai piacok jelenítették meg, a szexipart pedig a pornótermelés szublimálta a 2000-es évek közepéig. Szakértők szerint az utolsó időben ez is rosszabbul megy.

Ha igaz az, hogy a megamallok, a szuperbutikok és a nagy szórakoztatóipari kombinátok helyét nálunk a turkák, a kínai piacok és a pornóipari bedolgozók hármasa foglalta el, akkor vajon ezek mennyire érzékenyek a válságra? Las Vegast, a kínai Macao játékiparát vagy a bevásárlóközpontok tömegáru-kínálatát a válság komolyan kikezdte. Ritzer ezeket ma már nem katedrálisoknak, hanem a holnap „globális dinoszauruszainak” nevezi. Úgy hiszi, hogy egyfajta hiperfogyasztás szimbólumai, s annak most jó időre vége.

De mi lesz a mi hármasunkkal? Ezek persze részei ugyan globalizált iparágaknak, de mégis a helyi fogyasztóra épülnek. Lényegében csak neki szólnak a „brit” vagy a „német” turkák. Részben őt szolgálják, meg a Balkánt és Ukrajnát a kínaiak – és persze nemzetközi klienseket egy nagyobbrészt virtualizált térben a harmadik vállalkozástípus, többségében, gondolom, azért helyi munkaerőt használva. Las Vegashoz és Macaóhoz képest ezek viharállóbb üzletek.

Nem hinném, hogy a konjunktúráról vagy dekonjunktúráról itt bárkinek is valós számai lennének, de úgy vélem, hogy e „fogyasztási székesegyházaknak” nem kell „magas” ideológia. Nincs szükségük különösebb mozgósításra. Nem kellenek óriás beruházások. A vállalkozónak igen kicsi a kockázata. Tulajdonképpen itt olyan fogyasztási csomópontokról van szó, amelyek túlélik a csődöket lent és fent. Lent, amikor az egy- vagy kétszemélyes hazai vállalkozásoknak elfogy a piacuk, és álhitelekkel próbálnak egy ideig életben maradni. S fent, amikor a szórakoztatóipar globalizálódása leértékeli még a regionális középvállalkozásokat is. Lélegeztetőgépre kerülnek a magyar mikrovállalkozások alattuk, és összeolvadnak a szórakoztatóipari projektek felettük. Úgy tűnik, hogy a mi körülményeink között a vizsgált hármas jeleníti meg az igazi önjáró, fenntartható piaci szegmenseket és a valódi piacokat. Azokat, amelyeket komolyan senki sem tud – és talán nem is akar – szabályozni. A laissez-faire első és talán utolsó közép-európai bástyái. 1989 után mindenütt kerestük a hazai szabad versenyes kapitalizmust, és sehol sem leltük. Pedig talán itt van a szemünk előtt. E három műfajban, e három színtéren, gondolom, szembejön velünk.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.