A „kommunista” szót a magyar közvélemény előtt sikerült annyira lejáratni, hogy ha szóba kerülnek olyan kommunista elkötelezettségű alkotók, akiket nem lehet egykönnyen tömeggyilkosnak nevezni – Picasso, Pasolini, a Nobel-díjas író José Saramago, a sztárépítész Oscar Niemeyer, a történész Eric Hobsbawm vagy éppen Gobbi Hilda –, akkor a sajtóban mentegetődzve „baloldaliként” említik őket. A „baloldali” szót sokáig magam is előszeretettel használtam, két könyvem címében is szerepel. Amai Magyarországonazonban annyira felvizeződött, hogy alkalmanként helyes pontosabban meghatározni, milyen politikai hitvallás (és gyakorlat) áll mögötte.

A baloldal klasszikusan három irányzatra, a kommunista, a szocialista és az anarchista (tanácskommunista, újbaloldali) iskolára osztható. Ezek ugyan koronként és országonként egészen különböző formát öltenek, feminista és zöldmozgalmak is csatlakozhatnak hozzájuk, de a baloldali pártok alapvetően ma is e három áramlat valamelyikéhez tartoznak. A liberálisok csak azokban az elmaradott országokban számítanak baloldalinak, ahol a szabadságjogok és a szabad piac tisztelete nem része a mainstream jobboldal credójának. A valódi baloldal – a liberálisokkal szemben – a szabadsághoz is az egyenlőség eszményén keresztül közelít, azt vallja, hogy egyenlő esélyek, a magas szintű oktatáshoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés nélkül a szabadság a szegények számára valóban csak a híd alatt alvás szabadsága. (Ahogy azt Anatole France már száz éve leírta.) Ha a szocializmuson nem egy zárt és befejezett rendszert, hanem a kapitalista viszonyok meghaladásának igényét és egy igazságos társadalmi rendszerhez való fokozatos közeledést értünk, akkor a baloldal távlatos célja csak a demokratikus szocializmus lehet. (Amint ezt a Szocialista Internacionálé minden pártja, így elvben az MSZP is vallja.)

Mindezt nem azért írom le, mintha ellenezném a baloldaliak és a liberálisok, vagy bármilyen más színezetű demokraták összefogását. Éppen ellenkezőleg, amellett szeretnék érvelni, hogy egy ilyen összefogás csak akkor lehet tartós és sikeres, ha mindenki tisztázza a maga alapelveit és értékeit. A szocialisták, szociáldemokraták az elmúlt két évtizedben – s nemcsak Magyarországon, hanem a fejlettebb nyugat-európai országokban – a legsúlyosabb kritikákat azért kapták, mert úgymond feladták a dolgozó emberek képviseletét és a közösségi társadalom értékrendjét, túlságosan nagy engedményeket téve a nagytőkének és a multiknak. Ezzel egyrészt maguk is hozzájárultak a jóléti társadalom meggyengítéséhez, másrészt átengedték a radikális szociális tematikát a szélsőjobboldali, esetenként szélsőbaloldali pártoknak, extremistáknak. Amikor pedig a pénzügyi-gazdasági válság lecsapott, és a spekuláció lufija kipukkadt, a szocialisták késlekedtek kihasználni a kiváló alkalmat a saját eredeti, kapitalizmuskritikus ethoszukhoz való visszatérésre.

Az elmúlt egy-két évben a fordulat igénye még égetőbb lett. Ugyanis már nemcsak a szociális demagógiát gyűlöletes rasszizmussal vegyítő szélsőjobboldaliak, hanem egyes középpártok is maguknak kezdik követelni a baloldal néhány jellegzetes tematikáját, „avíttnak” vagy „álbaloldalinak” nevezve a szocialistákat. Különösen groteszk ez azok részéről, akik abba a szélesebb liberális-szabadelvű családba tartoznak, amely az elmúlt két évtizedben szelídebb, vagy kevésbé szelíd kényszerrel vette rá a vezető szocialista politikusokat a hagyományos baloldali értékektől való eltávolodásra és a nagytőke előtti fegyverletételre. Amely beléjük táplálta azt a pusztító balhitet, mely szerint a „posztmodern” világban fel kell adni az ideológiákat. A jobboldal a sikerét végső soron annak köszönheti, hogy –nem utolsósorban a liberálisok nyomására – a szocialisták feladták saját ideológiájukat, s így a közösségi élményekre, kollektív történelem- és kultúraértelmezésre, egységes világlátásra törekvő embereknek (főleg a fiataloknak) leginkább csak a jobboldali ideológia maradt.

Kis középpártok és civil szervezetek európai demokráciákban nem szoktak többségbe kerülni választásokon, míg a szocialista-szociáldemokrata pártok minden EU-tagállamban az egyik állandó váltópárt szerepét töltik be. (Kivéve Cipruson, ahol a kommunista párt tölti be ezt a funkciót.) Ha az európai demokratikus trendeket követjük, akkor ez így marad Magyarországon is. Nagy megrázkódtatások és válságok után mindig hasznos elgondolkodni azon, hogyan lehet eredendő értékeinkhez visszatérve úrrá lenni az új helyzeten. A magyar demokrácia szerintem akkor gyógyulhat meg, ha a baloldal vállalja a demokratikus szocialista értékrendet, a középpártok a szociális piacgazdaság alapelveit, s megerősödik a nyugatos, Európa-barát jobboldal is. Ami az előbbi kettőt illeti, összefogásuk akkor lehet sikeres, ha nem egymás eddigi tevékenységét, hanem jelenét és jövőbe mutató programját figyelik, értékelik, ha szükséges, kritizálják. Ha valóban az a cél, hogy megállítsuk a demokratikus Európából való kicsúszásunkat, akkor ebben sokat segítene, ha a magyarországi pártok nagyjából hasonló elvek mentén politizálnának, mint nyugat-európai testvérpártjaik. S legalább a demokraták között olyasfajta kölcsönös tisztelet élne, ami a szerencsésebb országokban szokásos. Ha a centrum kisebb pártkezdeményezései saját önálló profiljuk megteremtése helyett csak a szocialistáktól való elhatárolódásra korlátozzák programjukat, akkor kevés az esély a sikeres összefogásra.

Tanúként és részben az események formálójaként is úgy érzem, hogy az MSZP vereségében mindháromszor – nemcsak 2010-ben és 1998-ban, de már 1990-ben is – jelentős szerepe volt annak a közvélekedésnek, mely szerint a párt már nem a szegényeket és a dolgozó embereket, hanem a hazai és külhoni nagytőkét, s a tőke számára kedvező liberális gazdaságpolitikát képviseli. (Amit végtelen csökönyösséggel mindig „reformnak” neveznek a hívei.) E cikkben nincs mód kifejteni, hogy ebben mennyi volt az igazság, s mennyi a túlzó vád. 1990-nel kapcsolatban amúgy érdemes megjegyezni, hogy akkor egyetlen párt sem hirdette nyíltan a kapitalizmus szükségességét annak következményeivel együtt (szegénység, munkanélküliség, a társadalom kettészakadása), sőt, az akkori szabad demokraták éppenséggel a szegénység megtűrése miatt támadták a Kádárrendszert. A szocialistáknak nagyon keményen el kell kötelezniük magukat arra, hogy negyedszerre nem hátrálnak vissza ugyanabba a zsákutcába, s a gazdasági racionalitás szélső határain belül a jövőben mindig a saját munkájukból élők, és általában a társadalom alsóbb rétegeinek érdekeit képviselik. Ebben sokat segíthet, ha felismerik, hogy az „ideológiák halála” a múlt század egyik legnagyobb népcsalása volt, csak a tőke korlátlan nyomulását segítette elő, s ezért itt az ideje egy szocialista, tehát közösségelvű és a kapitalizmuson túllépő (de zöld- és emberi jogi értékekkel gazdagított) ideológia megteremtésének.

* A szerző közíró.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.