A világ persze megint nem mondhatja, hogy ej, ezek a magyarok, hiszen – ha jól emlékszem – Tony Blair is csinált egyszer valami hasonlót. Igaz, az egészen más volt. Az ő országában volt méz a madzagon: úgy pucolta ki az egyetemekről az idősebb oktatókat, hogy különösen vonzó nyugdíjkondíciókat ajánlott nekik.

Az akkori hatvan körüliek azóta is egzotikus utazásokról tudósító naplólevelekkel hergelik a környezetüket, az állások pedig megnyíltak a fiatalok előtt. Mire aztán ők is kitanulták az oktatói munka minden csínját-bínját, gondolom, helyreállt a brit felsőoktatás megszokott színvonala.

Ami most az ELTE bölcsészkarán – aztán majd borítékolhatóan a többi intézményben is – történik, azonban távolról sem emlékeztet a Blair-féle megoldásra. Nálunk egyszerűen arról van szó, hogy a kormány csökkenti a költségvetésből a felsőoktatásra jutó pénzt, s mivel ezt az összeget fűtésen, krétán vagy fénymásoló papíron már nem lehet megspórolni, jön az úgynevezett személyi költség. Egy munkahelyi vezető előtt két út áll ilyenkor. Elküldhet fiatalokat, ami azért nem praktikus, mert így többeknek kell felmondani, és nem lesz, aki elvégezze az aprómunkát. A másik lehetőség, hogy menjenek az öregek – az ő nagyobb fizetésük nagyobb megtakarítást eredményez, és hát ott a nyugdíj, meg a kiterjedt kapcsolatrendszer, Isten majd megsegít.

Alighanem egy permanens válságban lévő, a jövőtlenségből kilábalni képtelen országban előbb-utóbb a legtöbb cégnél eljön a pillanat, amikor az első megoldás sokszori alkalmazása után rákényszerül a másodikra. A magyar felsőoktatás esetében azonban ez roppant visszatetsző: hiszen, gondoljanak csak bele, második éve azt hallgatjuk a kormánytól, hogy éppen az ott megszerezhető diplomák jó minősége indokolja egyik oldalról a röghöz kötést, a másikról az önköltséges képzés bevezetését. Ha tehát a végletekig lecsupaszítjuk a helyzetet, most ott tartunk: a parlamenti kétharmad erkölcsi paranccsá teszi, hogy aki az adófizetők pénzéből végez egyetemet, az vagy idehaza dolgozva szolgálja meg az adományt, vagy fizesse ki a képzés árát az utolsó fillérig, közben pedig az adófizetők pénzéből egyre kevesebbet ad a felsőoktatásnak – minek következtében kirugdossák onnan a legnagyobb tudású, az oktatás színvonalát meghatározó tanárokat. Ugye, fölösleges magyarázni, mi jön ki az egyenlet végén? Rosszabb minőségű képzés, naná.

A Fidesz-rezsim előtt most két út áll. Az egyik, hogy teljesíti az ígéretét, amelyet a lázadó hallgatóknak tett, és valóban nekikezd a felsőoktatás átfogó reformjának. Ezen belül alapos háttérszámítások alapján bevezeti a mindenkire érvényes, de méltányos összegű tandíjat, miközben a képzés egyenletesen magas színvonalát a kiszámítható költségvetés révén nemcsak biztosítja, de átlátható minőség-ellenőrzéssel számon is kéri. A kormány persze egy másik utat fog választani: egy olyat, amelyen a magyar egyetemisták éppen oda jutnak, ahová a bölcsészkarra betévedt radikális ellentüntető kívánta őket. Londonba mosogatni.