A múlt héten a Nyílt Társadalom Intézetben bemutattak egy Doni tükör című filmet. Tíz éve Erdélyi Péter, aki korábban a Duna Televíziónál és Pesty László Fekete Dobozánál dolgozott, készített két dokumentumfilmet a Donnál. Az 1942-43-as események egyik és másik oldaláról. Az egyik oldalról szólót láthattuk a televízióban, a másik oldalról szólót, a Doni tükört máig sem. Minden kormány alatt, minden televíziónál megfúrták. Nem lehetnek akárkik, akiknek ez sikerült. Hogy kicsodák ők, nem tudjuk, csak csivitelő híreszteléseket hallunk, amelyeket eleresztünk a fülünk mellett.

A Doni tükör arról szól, miként találkoztak a helyiek a magyar katonákkal. Tíz évvel ezelőtt még volt sok élő szemtanú. Szó esik a magyar katonák által agyonlőtt, megkínzott civilekről, kiszúrt szemekről, élve eltemettetésről, agyonfagyasztott hadifoglyokról, szabad rablásról, zabrálásról, templomfosztogatásról, asszonyok, gyereklányok megerőszakolásáról, másfél száz nyomtalanul eltüntetett emberről, minden ok nélkül agyonlőtt férfiakról, kislánya mellett hasba szúrt tanárnőről, Uriv községről, melynek 750 házából 749-et felégettek, háromezer fős lakosságát megtizedelték.

A filmben azok is megszólalnak, akik kevesebbre becsülik a rémtettek számát, azok is, akik többre, azok is, akik szerint a németek voltak kegyetlenebbek, azok is, akik szerint a magyarok. Szó esik arról is, mi az, ami elkerülhetetlenül következett a helyzetből, mi az, ami egy szadista töredék műve volt. Beszélnek a lakossággal jó viszonyban lévő, a gyerekeknek enni adó katonákról is.

Nagyon óvatosan kell kezelni a háborús viszonyok között keletkezett írásos dokumentumokat is, a hat évtizedes emlékeket is. Nem biztos, hogy minden megtörtént és minden úgy, ahogy írásban rögzítették és szóban mesélik, de az összkép – ismereteink szerint – reális.

Ez az, amiről a Kádár-korszakban sem beszéltek soha. Ez az, amiről Sára Sándor sokrészes dokumentumfilmjében sem esik szó. Érthető. Senki nem jelenti fel sem magát, sem bajtársait, kivált a sértettektől függő diktatúrában. Ami pedig a hatalmat illeti: ahol egy országnak kell hallgatni a megszálló Vörös Hadsereg bűneiről, a legkevésbé sem ajánlatos a közvéleményt azokra nagyon emlékeztető „magyar” bűnökkel provokálni. A hallgatás tradíciója töretlen.

„Ugyanazt a kérdést ismétlem kényszeresen: mi lett volna, ha a nemzet tudatán időben, vagyis azonnal végigsöpörhetett volna az egész fölfoghatatlan magyar apokalipszis?(...) A bűntudat hóvihara. (...) A magyar politika és a magyar irodalom sem térhetett volna ki a szembenézés kényszere elől. (...) Közös meghasonlás, közös rádöbbenés. De hát nem volt az! S nem lett az utólag sem!” Nem is lesz, amíg a Doni tükörbe nem nézhetünk bele. Csoóri Sándort idéztük 1980-ból. Ő törte az utat Sára Sándorral együtt a doni tragédiával való szembenézésnek. Az ő szavuknak ma ereje van. Nekik kellene elsők között a Doni tükör számára műsoridőt követelni. Már csak azért is, hogy a csácsogó verébtorkokra ráforrasszák a híresztelést.