Néhány év elteltével megérett az idő, hogy kimondjuk: a patikatulajdonosok törvény általi kifosztása (hiszen az, amit el kell adni, ráadásul egy meghatározott vevőnek, biztosan kevesebbet ér, mint a valódi értéke lenne egy rendes ügyletben – a legújabb hírek szerint ehhez a „vásárláshoz” még közpénzből támogatott hitelt is ad a kormány) csak kísérlet, pilotprojekt volt. Tesztje egy a tulajdonviszonyokat brutálisan átalakítani akaró politikának. Ez az írás is kísérlet. Kísérlet arra, hogy értelmezze azt, ami velünk, körülöttünk történik. Örülnék, ha látnék más, kevésbé rémisztő magyarázatot, de a puzzle darabjai ijesztően összeillenek ebben a keretben.

A polgári társadalmak, amelyek a kapitalizmus gazdasági rendjére támaszkodva és annak kibontakozását segítve létrejöttek, a kezdetektől fogva a tulajdonjog tiszteletét, sőt szentségét vallották. Praktikus okokból és erkölcsi princípiumként, majd törvényben is garantáltan, később a jogállam sokféle biztosítékával körülbástyázva. Tisztelet és védelem jár a tulajdonnak mindenkivel, így az állammal szemben is. A tulajdon fő szabályként érinthetetlen, ha mégis közérdekből érinteni kell, teljes kártalanítás jár. Az állami beavatkozásnak persze bőven van más eszköze: különösen a közérdeket megjelenítő szabályozás és a jövedelmeket átcsoportosító adórendszer. Ez az, amire, együtt a polgári jogegyenlőség elvével, az általunk ismert, vágyott nyugati világ épül. Az a világ, amelyben a fejlődés motorja a gyarapodás iránti vágy és annak biztos tudata, hogy ami az enyém, azt tőlem el nem vehetik. A rendszerváltáskor természetes volt, hogy Magyarország is erre akarja építeni gazdaságát és társadalmát („szociális piacgazdaság”, mondtuk akkor). Ennek szellemében módosult az alkotmány, változtak a törvények. Ennek adott drámai erővel hangot az Alkotmánybíróság 1990 nyarán, amikor megvédte a szövetkezetek tulajdonát. Ehhez képest mi történik velünk? A patikák után jöttek a magánnyugdíjpénztárak, a bankok, a dohányboltok, a szerencsejátékot szervezők, az energiaszolgáltatók, aztán a többi közműcég. Eddig. A kormány számára politikailag fontos célok eléréséhez a vagyon, a magánvagyon újraosztását is felhasználja. Az „újraosztás” egész ártatlanul is hangozhat, pedig nem az: az állam emberek magánvagyonát erővel elveszi, másoknak adja, és ráadásul büszke is rá.

A magánnyugdíjpénztárak tagjainak túlnyomó többségét a kormány zsarolással („ha maradtok, nem kaptok társadalombiztosítási nyugdíjat”) meg némi ígérettel („lesz egyéni számla”) rávette, hogy eltűrjék a visszaléptetést, vagyis megfosztotta őket megtakarításaiktól. Miután ez megtörtént, gyorsan ejteni lehetett az alkotmányosan teljesen védhetetlen fenyegetést, az ígéretből meg érdemben nem lett semmi. És mi lett a vagyonnal? Egy része, ami állampapírban volt, automatikusan csökkentette a pillanatnyi államadósságot, a többi jórészt a folyó hiányt finanszírozta, vagyis feléltük. Ez a vagyon a pénztártagoké volt, és amikor ők nyugdíjba mennek, az akkori adó- (járulék-)fizetőknek kell rájuk többet áldozni, vagy újra a hiány és az államadósság lesz nagyobb. Ezt a 3000 milliárdot az állam sunyi módon, kártalanítás nélkül elvette a pénztártagoktól, és súlyos terhet rakott a következő nemzedékek vállára.

A bankok esete látszólag más. Nem történt sem államosítás, sem nyilvános fenyegetés. „Csak” egy sor olyan intézkedés, ami jócskán beleharapott a bankok tőkéjébe: a bevezetett, majd felemelt, majd megfelezett és kivezetni ígért, majd kivezetés helyett újra felemelt bankadó meg a végtörlesztés. Az állami lépések olyan súlyos veszteségeket okoztak a bankoknak, ami a tőke elvesztéséhez (mi más ez, ha nem kifosztás?) vezetett, és amit a tulajdonosoknak – ha folytatni akarták a működést, és nem akarták a betétesek pénzét kockára tenni – vagyonukból kellett pótolni. Az eredmény? A tehetősebb devizaadósok komoly ajándékot kaptak, a bankadó részben betömi az egykulcsos adó miatt keletkezett költségvetési lyukat, és persze egy „zombi” bankrendszer, amelyik csak a gazdaságot nem tudja és nem is nagyon akarja hitelezéssel segíteni.

A játékautomatások története is kacifántos. Az állam tízszeresére felemeli az adót, és azt mondja, hogy új rendszert akar, aki abba beruház, jól jár. A túlnyomó többség leállította a gépét, vagyis elvesztette befektetését és megélhetését. Néhányan készültek az új rendszerre, költöttek rá. Ám egy hétfő reggel arra ébredtek, hogy keddtől tilos ez az üzlet. Mindenüket elvesztették, ahogy mindenki az iparágban. Lehet ezt az iparágat szeretni vagy károsnak tartani, de törvényes befektetéseket lenullázni és ezzel a költségvetést is komoly bevételtől megfosztani nem ésszerű, nem jogszerű.

A dohányboltok ügye is árulkodó. Eddig mindenféle vállalkozók, kicsik és nagyok, még külföldi tulajdonban lévők is, árultak törvényesen – amúgy szigorú jövedéki ellenőrzés mellett –cigarettát. Ennek vége! Ezután csak a mi kiválasztottjaink tehetik ezt! A következmény: egyesek vesztenek sokat, mások nyernek (az utóbbi napok hírei szerint nem eleget, ezért majd alkoholt is árulhatnak).

Legújabban itt a „rezsicsökkentés”. Az állam egyszer csak azt mondja, hogy a gáz, a villamos energia és a távhő ára, amit eddig is ő állapított meg, elfogadhatatlanul magas, legyen inkább 10%-kal kevesebb. Majd még 10%-kal és még 10%-kal, véletlenül éppen 2014 nyarára. De persze ez sem elég. A víz, a csatorna és a szemétszállítás díja is csökkenjen! Mi ezzel a baj, hisz tényleg sokat, nyomasztóan sokat kell fizetni ezekért a szolgáltatásokért. Biztosan sokan örülnek is az árcsökkentésnek. Csakhogy egy szolgáltatónak valószínűleg összesen nincs annyi saját döntésétől függő költsége, mint amennyit meg kellene most spórolnia (ezért kompenzálja a költségvetés az önkormányzati távhőszolgáltatókat). Így tehát nemcsak profitja nem lesz, de a veszteségen keresztül elveszi a tulajdonosoktól vagyonuk egy részét, és újraosztja – a mesterségesen csökkentett árakon keresztül – másoknak. Aki nagy lakásban él és sok energiát fogyaszt, az nagyobb ajándékot kap, akinek csak kis lakásra telik, az csak kicsit kap. Ez a fő cél, de a nemzetgazdasági miniszter templomi nyilatkozatából tudjuk, hogy a kormány kellemes mellékhatással is számol: aki túl soknak tartja a veszteséget, legfeljebb eladja a cégét vagy átadja… A kellemetlen mellékhatásokkal, az ipari fogyasztók durván emelkedő energiaköltségével, az elmaradó fejlesztésekkel és karbantartással meg mintha nem számolna a kormány.

Ezek a történetek abban is hasonlítanak, hogy kárvallottaik közé kell sorolni azokat is, akik az állam lépései nyomán elvesztették vagy hamarosan elvesztik az állásukat, megélhetésüket ezekben az iparágakban. Több tízezren is lehetnek.

Biztos van még hasonló példa (az étkezési utalványok kibocsátói is mesélhetnének, a földügyekkel tele a sajtó), de talán ennyi elég. Ez így együtt már nem helyi túlkapás, a „forradalom” hevében vétett jó szándékú hiba. Ez tudatos, következetesen folytatott politika, aminek következő lépéseit még nem láthatjuk (hisz szükség lehet nagyon a szavazatra), de a következményeit sajnos már igen.

Ezzel a politikával Magyarország –anélkül, hogy a választókat erről megkérdezték volna – kilép a versenyen és magántulajdonon alapuló gazdasági rendből, felmondja a polgári társadalom alapját képező konszenzust és nem mellesleg felszámolja a jogállamot. Biztos sokan túlzónak tartják ezeket a következtetéseket. Félek, nincs igazuk. Abban az országban, ahol a törvényhozó vagy éppen a kormány rendre kiforgatja a vagyonából azt, aki valamiért nem tetszik a hatalomnak, vagy mert valaki másnak „szüksége van” arra a vagyonra, és ez ellen nincs törvényes védelem, ott már nincs igazi piacgazdaság és jogállam, ott már csak töredékek, romok és utóvédharcok vannak. Jó lenne erőt meríteni abból, hogy – ma még – alapvetően piaci mechanizmusok működnek, az Alkotmánybíróság védi az alapértékeket, a bíróságok is őrzik a függetlenséget. De sajnos ez már csak a hatalom kegyéből van így. A tettek mutatják, a szavak meg már alig próbálják leplezni, hogy az autonómiák – piaciak és intézményesek – addig és csak addig működnek, amíg a kormány nem gondolja másképp. Elég a legutóbbi fejleményekre gondolni: az egyetemeknek nem kell autonómia; az alaptörvényt pedig az Aranybullára és Werbőczyre tekintettel kell értelmezni, de az elmúlt 20 év – a jogállam – alkotmányos kultúráját nem szabad figyelembe venni. A kormányzó hatalom már kilépett a rendszerváltáskor kialakított berendezkedés kereteiből, a gazdasági-alkotmányos rendszer pedig bár igyekszik lassítani ezt a folyamatot, megfékezni nem képes.

De hogy illik a képbe az állam újra feltámadt tulajdonosi ambíciója, a Mol, a Rába, az E.ON? A sort folytathatnánk az iskolák, a kórházak és szinte minden önkormányzati intézmény „átvételével”. Beleillik szépen, jól kiegészíti, hiszen a cél a magántulajdonon alapuló piacgazdaság átalakítása. Hogy mivé, az még csak töredékesen látszik, de leginkább egy olyan rendszerré, melyben kevés az államtól független szereplő, kevés a verseny, és az állam kedvére gondoskodhat.

Úgy látszik, hogy bármi megtörténhet, hiszen ötlet még biztos van bőven, a cél (bármi is az) pedig szentesíti az eszközt. A felsőoktatás átalakításának talán megbicsaklott kísérlete is jórészt az újraosztásról szól: a tanulás útján megszerezhető esélyek újraosztásáról, a társadalom jelentős csoportjainak jövedelemalapú kirekesztéséről. A történelem tanítja, a jelen szemlélteti, hogy ennek a politikának erős belső dinamikája van, az egyik lépés szinte kiköveteli a következőt. A választási regisztráció – szerencsére elvetélt – kísérlete sem volt más, mint egy újabb lépés ezen az úton: kiszorítani a politikai részvételből azokat, akik az újraosztás veszteseiként politikailag veszélyesek lehetnek. És íme, zár a kör: ahogy annak idején a magántulajdon tisztelete kikényszerítette a polgári jogegyenlőség létrejöttét, ha az állam nem tiszteli a magántulajdont, akkor előbb-utóbb feladja a jogegyenlőséget is.

Ez az írás sokszor emlegetett nyerteseket és veszteseket. Tulajdonképpen hibásan. Ennek a politikának kevés nyertese lehet, és ők is csak átmenetileg örülhetnek. Tartósan mindnyájan csak veszíthetünk. Száz év alatt már harmadszor. Nem kellene.

A szerző jogász, volt miniszter

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Micsoda?! Vegye tudomásul, hogy a megvesztegetés és a korrupció korszaka véget ért! Nekünk ez az összeg már hivatalosan jár!