Meséli nekem egy vállalkozó a minap, hogy miképpen lett belőle vállalkozó. Hát úgy, hogy amikor még egy önkormányzati cég vezetője volt, egy nap behívatta a polgármester, s közölte vele, hogy a munkájával egyébként nagyon elégedett. S ebből az „egyébként”-ből persze rögtön megsejtette, hogy e nagy elégedettségnek nem lesz jó vége.

– Na, akkor ki vagyok rúgva – szaladt ki a száján, de a polgármester egy pillanatra sem jött zavarba, hanem azt válaszolta:

– Állj, nem kell ilyen dramatikusan fogalmazni. Új irányba fordítjuk a céget, és ehhez új szemléletű ember kell.

A frissen kirúgott cégvezető elcsodálkozott, mert neki nem szóltak, hogy a cég, amelyet éppenséggel ő maga vezet, rossz irányban áll. Eddig nem erről volt szó.

– Szóval semmi kirúgás – folytatta a polgármester. – Nincs botrány, közös megegyezés van. Ezt kell kommunikálni.

Ettől a szótól már fölállt a hátán a szőr. Kommunikálni. Még hogy kommunikálni. Neki eddig az volt kiadva parancsba, hogy a sikerességet kell mindenáron kommunikálni.

– Jó szakember vagy, meg fogod találni a helyed – tette hozzá a polgármester. – Megvan a számom, majd beszéljünk. Szevasz.

Ennyi volt, alig két perc. Az asztalon érintetlenül ott hagyott kávénak ideje sem volt arra, hogy kihűljön.

Egy héttel később a volt cégvezető kihurcolkodott az irodájából, két héttel később a barátjának hitt alpolgármester már lemondta a heti sörözést, három héttel később pedig a saját utódja hívta telefonon. Akit ő maga vett föl a céghez szívességből. Mivel a polgármester egyik barátja arra kérte: „szorítsanak neki egy íróasztalt”. Az új igazgató azt mondta, hogy sürgősen beszélniük kell. Egy kávézóban találkoztak, de a szívélyes hangulat kibontakozását gátolta, hogy az előd az utóddal nem fogott kezet.

– Kinyírtál, a helyemre ültél, s még kezeljek veled? – vetette oda neki, s eltökélte, hogy a kávészámlát sem fogja kifizetni.

– Bármit gondolsz rólam, hálás vagyok, hogy fölvettél a céghez – magyarázta amaz fülig vörösödve. – Ezért elárulom, az a parancs, hogy szedjek össze rólad valami terhelőt, hogy a kirúgásodat a frakcióban meg lehessen magyarázni. Valamivel be kell fogni a szájukat. Bizonyíték kell.

– Tényleg? – kérdezte a volt cégvezető korántsem meglepetten. – Akkor hajrá. Nem fogsz találni semmit.

Erre a másik izzadni kezdett, s azt mondta, hogy neki muszáj találnia valamit. Muszáj, érti? Ezért arra kéri volt főnökét, hogy saját maga álljon elő valami aprósággal. Bármi jelentéktelen kis üggyel. Így elkerülhető a mélyfúrás, a kutakodás. S garantálható, hogy nagy disznóságok nem derülnek ki soha.

A volt cégvezető eltűnődött, majd bólintott.

– Jó – mondta. – Akkor elárulok valamit.

A másik előrehajolt, s feszülten várta a bizonyítékot. Erre az előd is közelebb hajolt, körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, s azt suttogta:

– Mondd meg a fiúknak, hogy végig hazudtam nekik. Hiába a vezérük mániája, én igazából nem is szeretem a focit.

Majd az igazgató meghökkent arcát látva azonnal helyesbített:

– Illetve ne is. Ne azt mondd, hogy nem szeretem. Mondd azt, hogy halálosan unom. És mindig is untam. Elég lesz?

Ennyi volt, alig két perc. Az asztalon értintetlenül ott hagyott kávénak ideje sem volt arra, hogy kihűljön.