A Fidesz legbelső apparátusa kezdheti megtapasztalni, milyen sérülékenyek azok az etatista politikai rendszerek, amelyekben egyetlen ember, egyetlen párt uralja, vagy akarja uralni az egész társadalmat. Amikor a vezér látomásaiba vetett hitnek szamárfület mutat a többség által megélt valóság, akkor a párt és az általa gyakorolt hatalom könnyen összeomolhat: kártyavárnak bizonyulhat a Nagy Mű.

A kormányfő hónapok óta nem mond semmit a magyar valóságról. Nem tud mit mondani róla. Mit is mondhatna arról a pálinkafőzéses alaptörvényes-szabadságharcos ugarról, amelynek nyomorát a maga hároméves regnálásával alaposan elmélyítette, de amely valóságot a választások közeledtével sikertörténetként kellene eladnia nemcsak törzsvásárló közönségének, hanem az országnak. Nem tehet mást, hallgat politikájának következményeiről, a megszorítások miatti elnyomorodásról, amelynek akár még lehetett is volna értelme, ha az újjászervezett társadalom életre kel. Ám ennek nyoma sincs, az orbáni gólem élettelen. A hatalomnak két propagandalehetősége maradt, mindkettőt gyakorolja. Minden csődös kormányzathoz hasonlóan infantilis hasonlatokkal már nem a közeli, hanem a távoli jövőbe csábít, a húsz év múlva virágzó magyar modell vízióját tálalja fel, miközben minden eddiginél agresszívabb, koszosabb, „egymondatos” választási hazugságkampányba kezd az ellenzék lejáratására.

A közvélemény-kutatások is egyelőre mintha igazolnák a kormányzati teljesítményt feldicsérő panelek – nem az emberektől vettünk el, hanem a bankoktól, megállítottuk az eladósodást, csökken az államadósság – sulykolását. A demokratikus ellenzék is értetlenül figyeli, hogyan tanyázik továbbra is a népszerűségi listák élén a Fidesz. S bár érdemes nyomon követnünk a felméréseket, de csak fél szemmel tegyük, annak tudatában, hogy a közhangulat nem azonos a közvéleménnyel, az emberek pedig sokszor mást éreznek, gondolnak, mint amit mondanak, és mást mondanak, mint amit végül tesznek. A megkérdezettek ötnegyede szerint rossz felé mennek a dolgok, gondolhatjuk tehát, hogy az újabb orbáni víziók az ország kenyérgondokkal küzdő nagyobb részéből inkább haragot, de legalábbis keserűséget váltanak ki, semmint lelkesedést.

A hatalom piszkos választási agresszivitásának más veszélye van. Az, hogy a másik oldalból is hasonló agresszivitást vált ki, holott az valójában csak a saját elkötelezett, haragos tábor további megerősítését éri el, nem győzi meg viszont azokat a bizonytalanokat, akik egyelőre még nem követelik, de elfogadnák a hatalom bukását. Ha pedig a Fidesz leváltására törekvőktől is meglehet igaz, de sáros vagy annak látszó szlogeneket kapnak, az az érzet erősödhet bennük: valóságos változások helyett csupán a hatalom cseréjéhez kérik a segítségét, amúgy minden változatlan marad 2014 után is. Higgadt hangra, csendes, de erős beszédre van szüksége az országnak. Akkor is, ha ennek sikere egyelőre nem mutatkozik még meg a közvélemény-kutatók adatlapjain.