Amikor visszajött a halálból, megértette. Olyan világban akarja megnyerni perét, megvetni a lábát, amely kezdettől fogva kitaszította. Abba a Kastélyba akar eljutni, ahová nem lehet. Alulról, a becsületből, szorgalomból és kitartásból jőve, ahol két kézzel teremtik a közvetlen valóságot, el akart jutni felülre. Nem pénzért, hatalomért, hanem a tudásért. Megérteni és megnyerni szerette volna azt a pert, perek sorozatát, amely évszázadok, tán évezredek óta ellene, a magafajták, a soha felszínre kerülni nem tudók ellen folyt.

Plebejus civilizációt teremtett volna maga körül, ha hagyják, a kádári szocializmusban, majd a rendszerváltó újkapitalizmusban. Hihetetlen alapossággal tanulta ki a szocialista rendszer törvényszerűségeit. Minden csavart, rugót, tengelyt kiszerelt és összerakott a szocializmus kétütemű autónak látszó gépezetéből. A tudományos szocializmus cégére alatti politológiai műhelyben befeküdt az általa bevontatott, szennyes és rozsdás félroncs alá, tűrte, hogy képére folyjon a fáradt olaj, és szívósan próbált rájönni a titokra: mitől megy, aminek már régen nem lenne szabad mennie?

Tudom, sokan elítélik, miért reménykedett abban, hogy a szocializmus javítható, hogyan lehetett ennyi csalódás ellenére kitartó reformkommunista. A mából visszatekintve, amikor senki nem hisz semmiben, vagy éppenséggel áhítattal fohászkodik a nemzetet sehová se vezető vezérhez, egyszerű butaságnak, intellektuális tompaságnak látszik, hogy Bihari hitt egy emberarcú, reformálható szocializmusban. De vajon abban kellett-e hinnie, hogy az elérhetetlen nyugati kapitalizmus megteremti egyszeriben a keleti plebejus demokráciát? Azt kellett volna remélnie, hogy a kicsinyek, a némák, a megalázottak és a megszomorítottak pereit holnap jobb helyzetből nyeri meg?

Bihari Mihálynak 1989-ig szilárd és megalapozott hite volt. Ez az egy tömbből faragott, masszív román templomokra hasonlító, kis ember úgy nézett a szocializmus uraira, ahogy Ferenc testvér és a franciskánusok a pápára és az ő püspökeire, székesegyházaikra és búcsúcéduláikra. Hitt az egyenlőségben, a testvériségben, a soha be nem tartott, mégis létező szabályokban. Vállalt ezért megaláztatást és meggyaláztatást – az övéi, a kisemberek, vele voltak. 1989 fordulata megcsalta és elárulta. Mások a helyében megcsalták és elárulták volna ’89-et. Hazudták, hogy egész életükben erre vártak. Bihari nem várta ’89-et. Csak olyan szabadságot és demokráciát tudott elfogadni, ahol a társadalom kivetettjeit is részesítik a szabadságból és az egyenlőségből.

Felmérte, hogy mit ért el eddig, és mit tehet még. Ettől kezdve nem a politikai tetteket kívánta befolyásolni, hanem a politikát szerette volna magyarázni és tanítani. Létrehozta a magyar politikatudományt és első műhelyét. Politikai világában, ahol kertészből botanikussá vált, rend van. Minden fű, fa, virág tudja helyét, jelentkezik, vizsgára kész.

Tőlem borzasztó messzi e XVIII. századi racionalitással rendbe tett, fogalmakba, szerkezetekbe, pontokba merevedett politikai világ, de ki vagyok én, hogy szállongó politikai esszéimmel vitába szálljak. Azzal a magát nem kímélő szorgalommal, ahogy a magyar politika tudományát ekével fölszántotta, elvetette és kaszával learatta, úgy vágott bele az alkotmányos tanokba. Megismerni, belsővé tenni a jogállamiságot, feltalálni az európai típusú szabadelvű alkotmányosságban az új hitet – évtized munkája volt. Ha a reformkommunizmus egy másik korszakban, most a liberal constitutionalism a „szív habitusa”, ahogy Tocqueville mondaná. Ez az a világvallás, amely történetileg kombinálja egymással az univerzalizmust és az individualizmust, miként korábban a kereszténység: ahogy minden ember egyenlő morálisan Isten előtt, úgy illet meg minden polgárt az egyenlőség most az állam, illetve az alkotmányos jogokat hordozó Európa előtt.

Bihari alkotmánybíróként az alkotmány szentségére, a jogok magyarázatára és levezetésére esküdött fel – ellenfele volt a „láthatatlan alkotmánynak”. Mindig következetesen kitartott az írott alkotmányos szabályok mellett. Alighanem ez a következetesség lett a veszte a politikai baloldal szemében. Jogi véleménye, amelyet a szabályok minuciózus levezetésére alapozott, a 2008-as szociális népszavazáshoz vezetett. Ezt a baloldal Világosnak tekinti, Biharit Görgeynek, árulónak bélyegzi. Eladta egy tál lencséért, az alkotmánybírói állásért a baloldalt, a népet, Orbánnak és a jobboldalnak. Aligha fogja a baloldal egyhamar belátni azt a fájó igazságot, amit nemrég Tordai Csaba mondott ki:

„Ha a baloldal nem tanulta meg a 2008-as népszavazásból, hogy demokráciában nem lehet jozefinista módon kormányozni, akkor nem érdemli meg, hogy hatalomra kerüljön.” A baloldalnak szüksége volt egy árulóra, és Bihariban találta meg. Nemcsak a nemzet, de a demokrácia se lehet ellenzékben. A vereség oka nem gyalázatos, hazug és tolvaj kormányzásunk, hanem az, hogy az ellenség észrevette és ránk bizonyította, hogy gyalázatosak, hazugok és tolvajok vagyunk. A nép szeretett és tisztelt minket, de az áruló letette a fegyvert. Bihari összeszorított fogakkal tovább él és dolgozik. Talán eszében vannak Németh László Görgeyének szavai: „De a rejtett, hazugságokkal elborított igazságnak, akármilyen bonyolult az, mint ebben az esetben is, mindig van valami serkentő hatása a legkülönb elmékre. Úgy, hogy egy ilyen eset, mint az enyém: lassan a belátás, igazságszeretet kicsiny szektáját választhatja le egy kissé szószátyár nemzetből. S ez sem utolsó szerep: a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkozásra s önismeretre tanítani.”

2012 nyarán visszajön a halálból: küldetése van. Így csak az tud visszatérni, akitől a Sors akar még valamit, vagy aki maga akar a Sors kezéből kicsikarni egy esélyt. Élt vele. Még föl se épül igazán, amikor nekikezdett az átmeneti törvények alkotmányosságának vizsgálatához. Alkotmányfelfogása fordulatot vett: élére állt a folytonosan mozgó, alkotmányosságot magában sértő alaptörvénnyel szembeni „láthatatlanalkotmány”-csapatnak. Szelíd könyörtelenséggel visszaadta az Alkotmánybíróságnak és a bíráknak adott pofont. Megmentette az Alkotmánybíróság becsületét. Hitet tett a jogállami kultúra, a szabadelvű alkotmányosság erkölcse mellett. Úgy viselkedett, miként a római szenátorok a barbárokkal szemben: ült mereven és nyugodtan, századok igazságával és jogával a háta mögött, várva, hogy a szabályokat nem ismerő, erőszakos barbárok lemészárolják. Tudja, hogy Róma már nem az, ami volt. De a jog és a rend még a képzeletében él.

Most elmegy. Jobb országokban egy ilyen életpályát példaként tanítanak. Nálunk kígyósziszegés és hiénavakkantás kíséri. – Tudjuk, a barátod, ezért mentegeted! – Igen, barátom és sorstársam. Egyike azon keveseknek, akikre bizton számíthattam. A magyar elit imád számkivetni, barátot megtagadni. Gyorsan ítélő ország vagyunk. „Micsoda ember az, akiről, így vagy úgy, mindenkinek csak egy kérdés jut az eszébe? Hogy áruló-e, vagy sem?” –kérdi Görgey. Se barátot, se igazságot megtagadni nem fogok. Bihari Mihály e szörnyűséges hetven évben tisztességgel tette a dolgát. Többet, mint mások. „Arra kell szorítkoznunk, amink még van” – írta Kafka. Neki sok van. E nemzetnek, e társadalomnak van nélküle kevés.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.