Most aztán majd szabadon lehet az utcákon grasszálni talpig ötágú vörös csillagban, sarló-kalapácsban, horogkeresztben, nyilaskeresztben, SS-jelvénnyel egy „steril jogi szempontok” alapján meghozott „túl bátor” és „sértő” döntés nyomán. 

Nagyjából így lehet összefoglalni azt a csaknem általános értetlenséget, amelyet az Alkotmánybíróság keddi döntése váltott ki: a testület – eltérve saját, 2000-ben meghozott határozatától, figyelembe véve a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát – megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatát tiltó büntető törvénykönyvi paragrafust.

Nagy az értetlenség, pedig az AB világosan érvel az emberi méltóság, az alkotmányos értékrend, a jogbiztonság és a véleménynyilvánítás szabadságának kívánatos egyensúlya mellett: a jelenlegi szabályozás a jelképhasználatot általában rendeli büntetni, jóllehet a célzatnak, az elkövetés módjának vagy a kiváltott eredménynek a figyelembevétele az egyes szimbólumok esetében elengedhetetlen lehet. Nem lehet az általánosság Prokrusztész ágyába szuszakolni azt, ha valaki önkényuralmat idéző jelképpel a hajtókáján egy szál magában sétálgat a körúton, vagy ha több százan vonulnak alakzatban, e szimbólumokkal díszített zászlókat lobogtatva.

Az Alkotmánybíróság az egyetlen mérce kívánalmával szinte a lehetetlent kéri számon a törvényhozástól, amely már a napi politika kényszerzubbonyától sem tud szabadulni, nemhogy történelmi távlatokban tudjon gondolkodni. Ez utóbbiban nincs egyedül. Nyugat-Európában is kettős mércével mérik a bal- és jobboldali diktatúrát. Érzékenyebbek a nemzetiszocialista jelképekre, mert a nyugat-európai közösség Hitler tagadásaként, a demokrácia védelmében szerveződött meg a háború utáni politikai-kulturális konszenzus alapján. Ennek pedig része és ára volt az a sok történész által joggal természetellenesnek minősített szövetség is, amelyet a polgári demokráciák 1941-ben kötöttek a Sztálini diktatúrával – Hitler ellen. A túlélés kényszere diktálta ezt, túl azon, hogy az amerikai politikai elit jóindulatú etatista naivsággal kezelte a sztálini birodalmat.

És ez a beállítódás 1956-ig nem szűnt meg létezni a nyugat-európai liberális értelmiségben sem. Nem beszélve az ellenállás kommunistáiról. Sztálin pedig ezt az egalitárius illúziót kihasználva, saját bűnei leplezésére is, már a harmincas években a népfront normájává tette az antifasizmust, amely sokáig és sokakat vakká tett a moszkvai valóság iránt. Történelmi munkákban mindeme „kényelmetlenség” fellelhető, de ahhoz, hogy a közvélemény is magáévá tegye őket, túl sok mindent át kellene értékelni a XX. századból. Addig marad a strasbourgi bíróság igaz, de sovány magyarázata, hogy a vörös csillag nem kizárólag a kommunista diktatúra, hanem egyben a munkásmozgalom szimbóluma is, mint ahogyan a brit érvelés is: a szvasztika a hinduk második legszentebb szimbóluma, csak a nácik kisajátították.

Jó ideig nem lesz, mert nem lehet megnyugtató megoldás. Túl hosszú a történelem árnyéka az utókoron. És ezen az sem változtat, ha a kormány újra az alaptörvénnyel megy neki az Alkotmánybíróságnak, s tiltja majd be azt, aminek a tűrésére köteleztek mindannyiunkat.