Ilyen egységes közössége még nem volt a hazai egyetemeknek, vidék és főváros együtt és egyszerre cselekszik a fizikai térben, Facebookon és Ustreamen, és a kolléga szó új értelmet nyer. Az egyetemi élet megszokott tornyainak lakói kilépnek a kapukon és diszciplinától, szaktól függetlenül beszélgetni kezdenek. Belátták, hogy közös a céljuk; és hogy az egyetem nem csak munkahely és nem csak iskola.

Minden „sejtnek”, eseménynek, közösségen belüli és közösségek közötti társaságnak megvan a maga csoportidentitása, és ami előrejelezhetetlen volt: ezek a közösségek alapvetően fizikai közösségek, nem virtuálisak. Mivel a Facebook-generáció tagjai, Facebook-oldalaik a közösségi identitás fontos terei, de világossá teszik, hogy a közösséget definiáló paraméter mégiscsak a fizikai együttlét. Ahogy a különféle közösségek tagjai egymásnak szorítanak, hogy kívülállói pozícióból is üzennek a Fb-oldalon, azt jelzi, hogy mindenki számára világos: egy az ügy, de a közösségmagja a személyes ismeretség, nem a virtuális. Térhez, és közös ügyhöz kötött identitás, nem egyetemhez, szakhoz vagy más, a tudóslét identitásait meghatározó hagyományos tematikákhoz.

E csoportok erejét az adja, hogy megkérdőjelezhetlenül egyetértenek abban, hogy elkötelezettek az egyetem és tágabb közösségük iránt. Ha nem így lenne, rég külföldi egyetemre járnának vagy máshol buliznának a tanítás után. De nemcsak az a céljuk, hogy maguknak diplomát szerezzenek, és nemcsak az, hogy ezt idehaza tegyék, hanem hajlandóak áldozatokat is hozni ami jövőnkért, hogy élhetővé tegyék maguknak és gyerekeiknek. Persze ez az áldozat nem fájdalmas: a lelkesedést az adja, hogy hirtelen ráébredtek, hogy a szerep, amit eddig játszottak, átírható. Ma kinek-kinek definiálnia kell az egyetemen a csoportidentitását: egyetemfoglaló, nem egyetemfoglaló, hahás, nem hahás, hökös, nem hökös, az egyik pontban egyetért, a másikban nem – és ezek kombinációi: mennyi szín! Becsukták a tankönyveiket, felnéztek, és meglepődtek azon, amit látni kezdtek maguk körül, és megértették, hogy a felnőttséget – az érettséget –talán nem az életkor, a munka vagy a diploma jelenti.

A 47-es terem az ELTE BTK első közösségi tere. Az egyetem egy megbocsáthatatlan bűne, hogy képtelen volt bármelyik (jelentős költségből épített/felújított) campusán is egy közösségi teret kialakítani. Enélkül a valódi közösség lehetőségét is elvették a diákoktól és az oktatóktól is. A lágymányosi LÉK már tavaly óta formálisan is küzd egy ilyenért, de úgy tűnik, nem kevesebb, mint egy egyetemfoglalás kellett ahhoz, ami nyugaton természetes, hogy van. A falakon belül nálunk munkahely volt. A 47-es ezután már nem lesz egyszerű nagyelőadó. Én geológiát hallgattam benne, az egyetemfoglalóknak a terem szimbólum, identitásuk része, a most ott maradás és ottlét beavatási szertartás, életre szóló mérföldkő. Ahol most csak egyszerűen jó lenni, vitázni, tanulni, aludni, zenélni, előadásokat hallgatni, filmet nézni, egyszóval mindazt, ami egy egyetemi közösségi térben normális. Ahol az ott ülő, ott az életet tanuló diákok egyszerre felelősen tenni vágyó autonóm személyiségek, miközben boldogan vegyülnek el az egy az egyenlők között szereptelenségében.

Más egyetemeken is vannak erős közösségek, a selmeci évszázados szokások nem véletlenül maradtak fenn élő hagyományként mindmáig: a hagyomány és tekintélytisztelet autoriter közössége ez, ami életre összekovácsolja azt, aki egyszer belekerül. Mindkettő oktatók és diákok közössége is egyben, az universitas hagyományainak megfelelően, ez a mostani közösség mégis teljesen más. Hatásuk alig összevethető: amazt a hagyományok éltetik, ezt a változtatásba vetett hit. Ezért mint közösség, ez nem is lehet hosszú életű.

Az egyetemfoglalók sokat hibáznak. Lassú a döntéshozatal, nem következetes a szavazás, parttalanok a viták, és az egyenlőség eszméjére hivatkozva szemtelenek is tudnak lenni. Olyan kereszttűzben vannak, ahol kívülről és belülről, és legfőképp felülről is érik őket támadások. A gyakorlat révén, saját kárukon fogják megtanulni, hogyan lehet hatékonyan dönteni, vitázni, együttműködni; az egyenlőség elvét a másik tiszteletben tartásával ötvözni és esetről esetre kell megtanulniuk, mihez van de jure joguk és mihez nincs.

Az egyetemfoglalók radikálisak, de nem is lehetnek másmilyenek: hihetelenül széles történeti, geopolitikai és kulturális eredetű szakadékot kellett átugraniuk ahhoz, hogy az apolitikus tanuló szerepéből ki merjenek és tudjanak törni. Hogy elhagyják az egyetem elefántcsonttornyát és úgy törjenek ki belőle, hogy közben mégis a falakon belül maradnak, hogy nem a hatalomba kikövezett úton vezető pártokhoz csatlakoznak, hanem saját ösvényt taposnak. Az egyetemen, a gimnáziumban, az általánosban soha nem tudták ezt megtanulni, mert a magyar oktatási rendszer soha nem mutatta meg nekik, hogy kell ezt csinálni; és a hatalom éppen azon dolgozik, hogy ez így is maradjon. Ők most tanulják, és ezért hibáznak, de a hibáikra reflektálni tudnak, és holnap már jobban csinálják. Mi, oktatók nem tanítottuk meg nekik sehol, hogy a világra hogyan reflektáljanak, vagy ha igen, akkor csak elméletben – hát ez most a gyakorlat. Az oktatói és hallgatói szerepek – a magyar egyetemek hagyománya szerint – nem foglalhatják magukban a politikus embert, vagy legalábbis ezeknek az egyetemen belül rejtve kell maradniuk. Most egymástól tanulunk, szemléljük, mit csinál a HaHa, ők nézik, mit csinál az OHA. A diákok szövetségest látnak az oktatókban, az oktatók pedig szövetségest a diákjaik ban. Egymásért dolgozunk, ki-ki a maga eszközével.

Az én generációm a rendszerváltás évében vált felnőtté. Ezek a diákok most válnak a polisz ügyeire figyelő polgárokká. Nekik ez a „forradalmuk”, amiről büszkén mesélhetnek az unokáiknak, hogy megtették, amit – úgy érezték – megkövetelt a haza. Ezért vagyok biztos benne, hogy nem mennek el az elfoglalt egyetemről, mert ők tudják, hogy itt és most csinálják az életüket. Az egyetemfoglaló nem választott, tehát erős identitású közösség abban az értelemben, hogy nem lehet belőle kilépni, mint egy egyesületből: elveik és múltjuk elválaszthatatlan része. A 47-esben élő diákoknak ezek a napok életük sorsfordító pillanatai, akár elérnek valamit, akár nem. Őrt választanak, aki őrzi az ajtót, még talán akkor is, ha szükség sem volna rá, mint egyikük megfogalmazta: ez is szimbólum. Megtanulják az intelligens vitakultúrát, megtanulnak figyelni és vigyázni egymásra, felelősséget vállalni egymásért, egy közös ügyért őszintén kiállni – mit akarhatnánk többet az egyetemtől, mint hogy ezt megtanítsa a diákjainak. A „diplomás értelmiségit” nem csak a szaktudás definiálja; ez egy olyan szerep, amire ma az egyetem egyáltalán nem készít föl. A „tudósnak”, kutatónak az eddigi hazai gyakorlattal szemben talán nemcsak az a dolga, hogy kutasson, hanem hogy irányt mutasson. Ám ezt az egyetem – vagy bújjunk elő a metonímiából: mi, oktatók – nem tanítottuk meg a diákjainknak, és nekünk se tanították meg a mi tanáraink. Most megtanulják önképzéssel és a gyakorlatban.

De amíg a falakon belül vannak, az azt jelenti, hogy értünk is küzdenek. Az elmúlt időszakban is lehetett egyetemi közéleti szerepet vállalni falakon belül. De alig volt politikailag érzékeny nyílt közösség, pláne nem rendszeres „politikai”-közéleti vitafórum, amely a falakon túli világra is reflektált volna, különösen nem olyan, ahol valódi tétje és aktív következménye is volt a vitának. Nem pártpolitikáról van szó, hanem a közéletben, a közösségi életben való aktív részvételről. Ha ilyen fórum bent nincs – a pártok örömmel várják az erre vágyókat. Így alkalmanként még az is előfordulhatott, hogy nem demokratikus politikai irány felé vitt az útja azoknak, akik a magyar diáknorma szerinti passzivitással szakítottak: azaz ezekhez a normákhoz képest éppúgy deviánsnak számítottak, mint a HaHa tagjai, csak más előjellel és kevéssé nyíltan. Könnyen lehet, hogy ez is a túlbiztostítottan politikamentes egyetem következménye. És sokan kétségkívül megtanultak igen tisztelettudóak lenni, de előfordulhat, hogy inkább jól megfontolt diplomáciából, mint valódi tiszteletből (friss hír: és a tiszteletteljes beszélgetés után feljelentik a másikat vagy listázzák őket). A pszichológusok azt mondják, addig örüljön a szülő, amíg a gyereke, akár szemtelenül is, vitába száll vele, mert az azt jelenti, hogy fontos a számára. Ha már nem vitatkozik vagy nem szemtől szembe teszi, a szülő elvesztette: ekkor már nem érdekli a szülő véleménye. Amíg szemtelenek, addig fontosak vagyunk nekik. És ha pimaszok – kinek a gyerekei nem azok? Nincs kétségem afelől, hogy ha ezek a diákok kikerülnek az egyetemről, rájuk számíthatunk. De ehhez még nekünk is le kell tenni valamit az asztalra, különben mi veszítjük el az ő bizalmukat.

Ma reggel általános iskolás gyerekeim iskolába menet már azon folytattak éles vitát, hogy melyik milyen „pártot” alapít otthon: a menjünk hétvégén-kirándulni-párt és a spórázzon-együtt-a-család-párt tűnt befutónak. Felvetettem, hogy a programok megvalósításáról 2/3-os szavazással döntsünk, de tízéves fiam inkább az 50% + 1 főt javasolta. Igen, elkezdődött.

*A szerző oktató, ELTE BTK, ELTE TTK

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.