Először is: miért éppen a Vidi? Nem lenne más – erősebb potenciális gazdasági háttérrel és közönségérdeklődéssel rendelkező – város, mondjuk, Budapest, ha már mindenáron egy hatvan évvel ezelőtti, már akkor is széles körben utált módszerekkel létrehozott kvázipártcsapat példája lebeg a szemek előtt? Ne kapjon a szívéhez a főpolgármester, hogy már csak ez hiányzik neki a négyes metró, a BKV meg az Újszínház mellé. A pénz nem lenne akadály, mert megvannak az eszközök a szponzorok felsorakoztatására.

A jelöltek tudják, hogy megtérül a jó ütemű felajánlkozás, támogatás. Miként azt is, hogy az elzárkózásnak milyen következményei lehetnek. A piros-kék csapat „felkenése” egyetlen motívummal, szerencsés földrajzi elhelyezkedésével magyarázható. Mármint azzal, hogy Székesfehérváron, tehát Felcsút-közelben van. Hozzáértők előtt – idesorolom a fehérvári elöljárókat – világos volt, hogy magyar játékosokkal, hazai edzővel teljességgel esélytelen lenne a nemzetközi porondra merészkedés. (Lásd az edzőcserében a „portugál vonal” továbbélését.) Import szükségeltetik, kerül, amibe kerül. A futballra ugyanis merőben más vonatkozik, mint a dinnyére, az almára és a tejre.

A Videoton 2012. július 6. és december 7. között az Európa Ligában tizenkét mérkőzést – hatot a selejtezők során, hatot a csoportkörben –játszott. Nyilván a legerősebb összeállításban. A kezdőcsapatban jellemzően 8-9 légiós kapott helyet. Ne kicsinyeljük le a 4-4 győzelemmel, döntetlennel és vereséggel letudott sorozatot. Nagyon régen történt, amikor decemberben még volt magyar együttesnek akár csak halvány esélye a tavaszi folytatásra. Még akkor is, ha csak a második számú kupáról van szó. Minden alárendeltetett – szakmailag és gazdaságilag is indokoltan – a nemzetközi helytállásnak. Ennek ára a magyar bajnokság, mondhatni, a belső piac élénkítéséből, fellendítéséből való kimaradás volt.

Nem lehet tehát csodálkozni a bajnoki mérkőzéseket illető gyatra közönségérdeklődésen. Miért is özönlenének a mind vékonyabb pénztárcájú nézők egy olyan csapat hazai pontvadászat meccseire, amely idegen játékosokkal teletömve, tizenkét ponttal lemaradva, a 4. helyen kullog a harmatgyenge magyar pontvadászat éllovasa mögött. A magyar bajnokság szakmai értékét fémjelzik a múlt évi négy vb-selejtező kezdőcsapatai, amelyekben 2-3-3-3 itthon pallérozódó labdarúgó kapott helyet. A statisztikát kicsit kozmetikázó cserékkel együtt is mindössze 26%-ot tesz ki a játékpercekből való részesedésük. Még lehangolóbb a kép, ha azt vizsgáljuk, hogy a nemzetközi összehasonlításnál egyáltalán számba vehető két csapatunk (válogatott, Videoton) tétmérkőzésein magyar klubedző által felkészített futballisták játékperchányadosa 8,3%.

És mi az oka, hogy évtizedek óta egyetlen magyar edző sem volt képes elszegődni egy valamire való, a futballvilágban legalább közepesnek elismert együtteshez? Miért van, hogy külföldre szerződött játékosaink között egy sem találtatik, aki európai élvonalban szereplő csapatban prímszerephez jutott volna. Az odatartók mindig elbuktak a küszöbön… Szemben a szomszéd országokban nevelkedett-képzett számos ellenpéldával. A mieink – tisztelet az elenyésző kivételnek – gyakran megsérülnek, kispadról kispadra, kölcsönből kölcsönbe vándorolnak, sokan közülük pedig rövid idő után hazamenekülnek a langyos vízbe. A kérdések kérdése: rendben van az edzőképzésünk? Lépést tartunk a világgal? Azt a tudásanyagot kapják a leendő mesterek, amelynek ismerete nélkül reménytelen a felzárkózás – egyelőre a középmezőnyhöz? Van képességük, késztetésük az innovációra, a „jobbról történő előzésre”, mert a másolással csak a lemaradás mértékén lehet változtatni. Netán mindez megvan, csak elnéző a számonkérés, a tanultak megvalósítására nem kellő a felkészítés? Avagy ki vannak képezve a világszínvonalú gyémántcsiszolók, csak eszköz és gyémánt nem kerül a kezükbe?

Mindenesetre felhívnám a figyelmet arra, hogy több mint tíz évvel ezelőtt indult – a Testnevelési Főiskolán folyó, sok tekintetben jogos kritikával illetett labdarúgóedző-képzés detronizálásával – a Magyar Labdarúgó Szövetség felügyelete alatt zajló, UEFA-licencet adó képzés. Sok százan szereztek nem kevés pénzért különböző fokozatú licencet. Történt érdemi változás? Ne kerüljük meg az úgynevezett akadémiai képzés hatékonyságának felvetését sem. Itt is szembe kellene nézni az eddig elkönyvelhető eredményekkel és a ráfordításokkal. Például, hány játékosomért álltak sorban nagy külföldi klubok, volt-e, van-e legalább középszintű európai együttesben, jó, adjuk alább, a magyar NB I-ben rendszeresen szereplő tanítványom? Ha igen, mindez mennyi időt és pénzt igényelt, hány játékosból „hoztuk ki az eredményt”. Alapszabályként kellene meghatározni, hogy az ügyes gyerekekkel való foglalkozást nem szabad összekeverni a tehetséggondozással. Persze tudom, a labdarúgás csapatjáték, csak közösségben űzhető, kell egy bizonyos létszám és magyarázható helyezés a tabellán az edzői szerződésem megtartásához, hosszabbításához is…

Felvetődik az egyébként abszurd és inkább csak elvi, mintsem gyakorlati kérdés: itt nem lenne indokolt a röghöz kötés? Ugyanis nem kevés – közvetlen és átengedett – költségvetési pénz pumpáltatik az ún. utánpótlásnevelésbe. Tovább folytatva: az adófizetőknek is köszönhető külföldre szerződésért járó összegek mely zsebekben kötnek ki? Avagy csak a diplomásokra vonatkozik a kötelező honszolgálat? Szakmai közmegegyezés kellene a tekintetben is, hogy mit értsünk utánpótlás-nevelésen. Szerintem minden 18 éven aluli fiú és lány, aki hetente legalább két-három alkalommal részt vesz labdarúgóedzésen, továbbá a korosztályának szervezett szövetségi rendezvényeken (tornák, bajnokság), az utánpótláshoz tartozik. Ők a folyamatosan szélesítendő amatőr labdarúgóverseny-rendszer – remélhetőleg több évtizedig aktív – résztvevői, egyúttal a potenciális szurkolók, támogatók, egyszóval a nélkülözhetetlen hátország. És persze azt sem lehet kizárni, hogy itt is bukkanhatnak fel valódi tehetségek, akiket a megfelelő útra kell terelni. Ezért üdvözölendő minden új labdarúgó-létesítmény, pályavilágítás és munkába álló szakember, legyen szó iskoláról, egyesületről, tanfolyamról, alapítványról. Hogy egy idő után ne úgy kezdődjön a magyar klubfutball receptje: ha eredményt akarsz, végy egy tucat külföldi játékost és hozzájuk legalább egy külhoni edzőt.

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó szakedző.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.