Azt mondta Bandi, a vizes, miközben a konvektoromon matatott, hogy mostanában családanyák hozzák őt nap mint nap zavarba. Nem telik el hét, hogy ne lenne köztük egy, aki pongyolában akar fizetni. Büszkén vigyorgott, s ebből azt szűrtem le, hogy elsőre meg kellett volna értenem, amit mond. De nem értettem.

– Hehehehe – tette hozzá mintegy magyarázatképpen, nézett rám jelentőségteljesen, s kacsintott.

De akkor sem értettem. S nem is érdekelt. Az érdekelt, hogy mi történt dolgozószobámban a konvektorral. Az utóbbi napokban nem lehetett szabályozni, akár egyes fokozatra állítottam, akár hetesre, fűtött, mint a pokol. Hívtam Bandit, a vizest, akit azért hívok vizesnek, mert vízvezetékszerelő, de igazából a gázhoz is ért, tehát gázos is, gázosnak viszont nem hívhatom. Szóval telefonáltam, s jött is már másnap, ami nagy szó, mert a szakik nem ugranak első szóra, s pláne nem piszlicsáré melókért. A bakancsára nejlon fürdősapkát húzott, hogy a parkettát ne járkálja össze, de az olajszagú, koszos zubbonyát bezzeg a székem támlájára dobta. Nem mertem neki szólni, pedig a dolgozószobámra kényes vagyok.

– Válság van, ugye – dünnyögte. A konvektor mellett álldogált, kezében a szabályzógomb teteje, egy kis fekete lapka, amit egy mozdulattal kapott le a gombról. Nocsak, hümmögtem, azt a kis izét le lehet venni, nem is tudtam. Aztán odafordult hozzám, s folytatta:

– Megértem én, hogy nincsen az embereknek pénze, hát hiszen nekem sincs. Harminc éve vagyok a vizesgázos szakmába’, de ilyen rossz sose volt, mint mostanába’. Válság van, ugye. De nekem is meg kell élni. A kiszállási díj kétezer forint, és akkor még csak a fürdősapkát húztam fel a lábomra, a konvektorra rá se néztem. De ha ránéztem, az már rögtön háromezer forint. Az összesen öt. Kinek van ennyi hónap végén? Nekem se, pedig reggeltől estig melózok, látástól mikulásig, ugye.

Némán bólintottam, aha, akkor ez ötezer forint lesz, ajjaj.

Sőt ajjajajj.

Abban bíztam, hogy ennyiért nem csak egy félperces beavatkozásnak leszek tanúja. Pedig de. Fogtam is a fejemet. Elővett egy csavarhúzót, a szabályzógomb belsejében lévő csavaron tekert egyet, aztán visszatette a kis fekete lapkát.

– Na, meg is vagyunk – sóhajtotta.

– Ennyi? – néztem rá hitetlenkedve. – Nem volt több fél percnél!

Erre önérzetesen rám villant a szeme:

– Nem is. Annak, aki ért hozzá, ugye.

– Ja, persze – mondtam, s vigyorogtam. Mire megint rám kacsintott, s röhintett:

– Még szerencse, hogy te nem pongyolába’ vagy, ugye.

Nem értettem. Mit akar megint azzal a pongyolával?! Megkérdeztem tőle, mire csodálkozva húzta föl a szemöldökét: hogyan nem lehet ezt érteni?

– Kimegyek a kuncsafthoz, és az asszonyság pongyolába’ vár, érted? – magyarázta. – Délelőtt, délután, mindegy, ott van nekem pongyolába’. Akkor én már rosszat sejtek. Mert amikor végzek, mellém lép az asszonyság, s kérdezi, hogy mennyi lesz, és akkor, ugye, szétnyílik neki egy kicsit a pongyolája. Érted?

– Értem – bólintok, de azt már nem mondom neki, hogy minden szava hazugság.

Hímszózat, amit előad, alpári, vizesdicsekvés, semmi több. Néztem a kezét, a nyakát, a fogát. Vagyis a fogának a helyét. Ugyan, ugyan. Asszonyok, pongyolában, mondjátok, hogy hazudik. Hazudik, hazudik.