Európa, az Európai Unió része vagyunk. Térségünk konfliktusai, vitái bennünket is érintenek, ezekben nekünk is, a mi kormányunknak is állást kell foglalnia. Tudható, hogy az unión belül a gazdagabb országok jelentős összegekkel támogatják a szegényebbeket, bennünket is, nem utolsósorban azért, hogy felzárkózzunk, és idővel ne szoruljunk segítségre. Ez a szolidaritás egy-egy országon belül is létező követelmény, a jobb módúaknak fizetniük kell, illetve kellene, hogy ne hagyják szegényeiket elpusztulni. Ahogy Európában általában, nálunk sem könnyű a gazdagokat meggyőzni arról, hogy áldozatot kell hozniuk, méghozzá a maguk érdekében. Történelmi tapasztalat, hogy a szegények elkeseredését rendőri erővel csak egy bizonyos határig lehet féken tartani, aztán elszabadul a pokol. (Lásd ma: Egyiptom, Szíria.)

Az unió élenjáró országai joggal követelik, hogy Brüsszel ellenőrizze, a segített államok nem pofozzák-e szét hiábavalóságokra a támogatást. Ennek legmegnyugtatóbb módja az lenne, ha az uniót az Egyesült Államokhoz hasonlóan Egyesült Európai Államokká lehetne átalakítani. E célkitűzés hívei úgy vélik, csak egy ilyen Egyesült Európa állhat helyt a nagy államok: USA, Kína, India, Oroszország versenyében. Mások, ezek közé tartozik a mi Orbán Viktorunk is, az önálló európai nemzetek mind csorbítatlanabb szuverenitásban való fennmaradásáért küzdenek. Igaz, nem akarnak a nemzetek Európájából kiválni. A görög példa is ezt bizonyítja. A kilépésre csábító szirénhangok ellenére a választók ott is felismerték, hogy nagyon rosszul járnának, ha az unióból kilépve lemondanának az ígért milliárdokról. Sok, támogatásra szoruló országban próbálkoznak úgy trükközni azonban, hogy megkapják a támogatásokat, de megússzák a gazdaságuk racionalizálásával járó áldozatokat. Az euroszkepticizmus szítása mögött jól átgondolt üzleti érdekek is állnak... A piacon mindig ellentétes erők ütköznek. A nagy általánosság szintjén ez a konfliktus a globalizáció és a nemzeti provincializmus ellentéte. Ugyanez a jobboldal terminológiájában a hazafiszívet megdobogtató nemzeti eszme és az utált liberalizmus címkét viseli.

A felvilágosult értelmiségiek a globalizáció pártján állnak, mondván, ezzel csak nyerhetünk, miénk lesz az egész világ. Már ha győzzük befogadni. Nem aggódunk, tudjuk, a nemzeti kultúrák a globalizált univerzumban is ki tudnak teljesedni. Mi Szophoklészt, Shakespeare-t, Moliere-t, Ibsent, Tolsztojt is a magunk íróinak tartjuk, ahogy Nádas Péter, Kertész Imre alkotásait boldogan adjuk a világnak. A kultúra, a művészet kincsei olyan áruk, amelyek osztódva nem zsugorodnak, hanem szaporodnak.

Az unió demokratikus berendezkedését az is veszélyezteti, hogy egyik-másik államában szélsőjobboldali nacionalista erők kerülhetnek hatalomra, mint ahogy az most nálunk is fenyeget. Ebben a helyzetben nagyon is elkel a külföldről érkező biztatás, még ha tudjuk is, hogy hatása korlátozott. Az újjáéledő fasizmus verekedő legényeivel és őket csodáló bamba híveikkel szemben nyújthatna szükség esetén védelmet egy nagyobb erejű brüsszeli kormány, amely adott esetben még a kezdet kezdetén útját állhatja az új Hitlerek hatalmi ambícióinak.

Érthető, hogy a mi autoriter kormányfőnk kézzel-lábbal kapálódzik az ilyen változások ellen. Orbánék félreérthetlen célja az ország gazdasági és szellemi gleichschaltolása, s tagadhatatlan, hogy ezen az úton, eszközökben nem válogatva, elég messzire jutottak. Érzékeljük, hogy Európa demokratikus erői milyen aggodalommal figyelik a nálunk zajló fejleményeket, de csak korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy beavatkozzanak egy szuverén ország belügyeibe. Az ideológiai harc része, hogy a nekünk üzenő osztrák művészek leveleikben éles antinacionalista hangot ütnek meg.

Itt jutunk el a hazai művészeti vitákhoz.

Vidnyánszky Attila –mint ez a Népszavának adott nyilatkozatából kitetszik – magát a dekadens, nemzetellenes liberálisokkal szemben álló igaz magyar hazafinak tekinti, aki családban, hazában, nemzetben gondolkodik. Alföldit a megvetett liberálisok közé sorolja.

Ebben az érvelésben nagyvonalúan feledésbe merül, hogy a Horthy-kurzus előtt a magyar politika nagyjai Petőfitől Kossuthig, Széchenyiig, Deák Ferencig és tovább, mind hitvalló liberálisok voltak. Hogy másfelől az emberek nagy többsége – még ha akad is köztük liberális politikus, író, művész – szereti a családját, a szüleit, házastársát, gyermekeit, faluját, városát, hazáját. Ezt természetes érzésnek tekinti. Nem csinál belőle mellveregető ideológiát. Többnyire nem beszél róla, mert magánügyének érzi.

Sokszor elmondták már, hogy nincs jobboldali és baloldali művészet, csak jó és rossz művészet van. Igaz, nem könnyű eldönteni, mi a jó művészet, ki a nagy művész, a zseniális költő, színész, rendező, itt nagyokat lehet tévedni. József Attilát életében kevesen tartották jelentős költőnek. Meg kellett halnia, hogy azonnal királlyá koronázzák. Az is ezerszer bebizonyosodott, hogy az alkotói rang eldöntését végképp nem szabad politikusokra, hivatalnokokra bízni. Inkább az időre.

Tény, hogy Vidnyánszky Attila a tehetséges színházművészek sorába tartozik. Sajnos a jelek szerint a karrier érdekében eladta lelkét az ördögnek. Persze a karriervágy önmagában bocsánatos. Az még megbocsátható, ha egy ember, pláne egy művész, érvényesíteni akarja a tehetségét. Ám a törtetésnek is vannak olyan határai, amelyeket nem illik átlépni, például nem szabadmásoknak ártani, nem elfogadható a művészet meggyalázása. Még az ördöggel is lehet szövetkezni, csak éppen meg kell válogatni az ördögöt. Az általa választott ördögnek a jelek szerint tehetséggel és becsülettel kell fizetni. Az így elérhető karrier rossz karrier lesz.

Vidnyánszky, látva a fejleményeket, még visszafordulhat. Bízhatna inkább a tehetségében.

A szerző közíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.