Áll a komisz kölyök a szőnyeg szélén, és teszteli a határait. Ha lelépek, kapok a fejemre? Nem baj, akkor legalább lesz okom sivalkodni. Nézzenek oda, már megint bántják a magyart!

Nem először jut eszembe ez a kép az Orbán-kormányról. Most épp a székely zászló kapcsán sikerült hergelni kicsit a szomszédokat: az még elmegy, hogy a magyar külügyminisztérium „támogatásáról biztosítja” a székely nemzeti jelkép használatát a szülőföldön, de vajon arra mi szükség, hogy a székely zászló – amúgy egy tíz évvel ezelőtt megálmodott, a székelyekhez korábban aligha köthető, mesterséges szimbólum – a magyar Országházon lobogjon?

Nem először szánja magát külpolitikai partizánakcióra a hiperaktív – vagy inkább túlmozgásos – házelnök, aki a külhoni magyarok sorsát láthatólag különösen a szívén viseli. Emlékezzünk a Nyirő-temetésre vagy kampánykörútjára az utóbb csúfos vereséget szenvedő Magyar Polgári Párt mellett: Kövér László egyikkel sem tett nagy szolgálatot az országnak, a Külügyminisztérium viszont szokás szerint takaríthatott utána, Martonyi miniszter gyakorolhatta a diplomáciai kármentés szép és hálátlan feladatát. Igaz, más feladata úgyse nagyon marad az utóbbi időben a tárcának.

Most megint van magyar–román ügy. Kapóra jön ez a mi jó kormányunknak, hiszen lehet magyarázni: a balliberálisokkal mindig baj van. Belföldön vagy külföldön, egyre megy. Merthogy Pontáékat (éppúgy, mint a magyar baloldalt) nem érdekli a nemzeti identitás, tesznek a magasztos érzésekre, és még egy ártatlan zászlótól is kiakadnak.

Nem világos, hogy ezen túl van-e más értelme a történetnek. Vajon komolyan azt gondolja-e valaki Budapesten – a mindenható Miniszterelnöki Hivatalban vagy akár a másodhegedűs szerepre kárhoztatott külügyben –, hogy ezzel a gesztussal elősegíthető az erdélyi magyarság számára előnyös román alkotmánymódosítás, a régióhatárok olyan kijelölése, amely meghagyná egy tömbben a magyar kisebbséget? Nyilvánvalóan túlreagálja a történetet a román kormány is, ám nehezen hihető, hogy ha mondjuk Németországban a Reichstagra kitűznék a kalinyingrádi németek (fiktív) zászlaját, netán az ír parlamentre az északír lobogót, vagy a franciára a vallon színeket, azon ne hökkenne meg Európa.

Ez az óvodás szintű veszekedés már rég nem a zászlókról szól, hanem az értékalapúnak hazudott, ám valójában öncélú vagdalkozásról. Senkinek sem használ, legfeljebb a magyar szélsőjobboldali szavazókat sorakoztatja fel ideig-óráig a Fidesz mögé, és a reménybeli határon túli szavazókat emlékezteti, hogy ki az, akire az anyaországból számíthatnak. Ha kell, ha nem. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke nemhiába jegyezte meg, hogy a magyar kormány legközelebb igazán szólhatna előre, ha az erdélyi magyarság segítségére siet. De mondhatta volna úgy is: istenem, a barátainktól ments meg engem, az ellenségeimmel magam is elbánok (vagy megegyezek velük).