Pápának lenni nem munka, de még csak nem is hivatás – a pápa intézmény, nem kevesebb, mint Isten földi helytartója. II. János Pál ezzel a felfogással nem tűnt ki a pápák hosszú sorából, az egyháztörténészeknek nagyon sokáig kellett visszakeresgélniük, amíg találtak egy pontifexet, aki lemondott a trónról. Joseph Ratzinger mégis ezt tette, és bár döntése első pillanatban mindenkit meglepett, így, már egy bizonyos távlatából szemlélve nem lehet mást mondani: logikus a gesztus.

Logikus teológiai szempontból, hiszen az emberi gyarlóság a keresztények számára olyan adottság, amely nélkül nem lenne értelmezhető a mindenhatóság. Maga Jézus mondta, hogy „az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében”, s ezt az egyik leggyakrabban használt idézetet lehet felhozni XVI. Benedek döntése magyarázataként a hívők számára. Az 1,2 milliárd római katolikus többségének elégséges is ez a magyarázat, de a nyugati hívőknek nem feltétlenül.

Egy nagyon világi aspektusból, egy óriási szervezet működőképességének fenntartása miatt logikus volt a pápa önnyugdíjazása. Joseph Ratzingert már pápává választása előtt jóval kőkemény dogmatikusnak, a konzervatív katolicizmus főideológusának tartották. Nem véletlenül, hiszen az is volt. Regensburgi teológiaprofesszorként is, müncheni bíborosként, Rómában a Hittani Kongregáció prefektusaként (ezt a pozíciót a katolikus egyház felépítését kevéssé ismerők számára úgy lehetne leírni, mint egy cég stratégiai igazgatóját) egyaránt azzal vétette észre magát, hogy ellenállt az egyház megreformálására irányuló minden kísérletnek.

A konzervatív bíboros (Ratzinger) és a szintén őskonzervatív II. János Pál nagyon jól kiegészítették egymást. A lengyel pápa személyiségével, tetteivel, sőt gesztusaival képes volt példaképpé válni, az egyszerű híveket meggyőzni, az egyházon belüli ellenzéket háttérbe szorítani. A fáradhatatlan utazó, aki a repülőgépről leszállva rögtön térdre borult – már a 70-es évek végén védjegyévé vált ez a vasfüggöny mögül érkező pápának. A merényletet túlélő és azonnal a kötelességét tovább teljesítő egyházfő szintén maradandó kép a múlt század második felét meghatározó bipoláris világ galériájából. Mint ahogy a betegségével nyilvánosan küzdő ember, aki saját testét nem tartja fontosnak, hiszen ő volt maga a katolikus egyház megtestesítője. II. János Pál ezzel a magával szemben is kérlelhetetlen, gesztusaiban is meggyőződéses hittel képes volt az új millennium elején is elhallgattatni azokat a kritikusokat, akik azt rótták fel a katolikus egyháznak, hogy egyre inkább távolodik a mindennapi valóságtól, és így nem tud szólni a hívőkhöz. Sokan odáig mennek, hogy II. János Pál utolsó éveiben ezt kompenzálta, amikor saját személyében képes volt a hívőknek az emberi szenvedést megjeleníteni, azt a szenvedést, amelyet Jézus Krisztus keresztre feszítése szimbolizál a keresztényeknek.

Ratzinger bíboros fő műve, amely II. János Pál pápaságának összefoglalása és a két konzervatív pap ideológiai, vagy ha az egyház szempontjából nézzük, stratégiai tézispapírja, az 1992-ben megjelent Katekizmus. Ezzel a teológiai értekezéssel, amely a jó szándékú, szimplán szociális egyházképpel egyértelműen szakít – és amúgy nem mellesleg bestseller lett világszerte –, Ratzinger újra offenzívvé tette a római katolikus egyházat, legalábbis Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsia egyes részein. De a nyugati féltekén is lelassította a széthullási folyamatot, egyszerűen azzal, hogy világos víziót adott és e mellé fel tudta sorakoztatni a legtöbb nemzeti egyházat.

II. János Pál 2005-ös halála után Ratzinger, a szürke eminenciás egyedül maradt. És akkor a konklávé, amelyet némi leegyszerűsítéssel egy vállalat igazgatóságának is nevezhetnék, tehát a grémium, amely az utód kiválasztásával van megbízva, azt a döntést hozta, hogy folytatni kell a megkezdett munkát. A konzervatívok az első vonalba küldték az eddig háttérben tevékenykedő stratégiai igazgatót. A választás évszázados rítusa miatt csak találgatni lehet, mi zajlott a konklávén – ez is erősíti a gazdasági társaságok igazgatóságával meglevő párhuzamot –, de nyilván nem járunk messze a valóságtól, ha azt valószínűsítjük, hogy Ratzinger mellett a legfőbb érv az volt, hogy konzervativizmusa, teológiai elkötelezettsége elég garancia a korábbi irány megtartására.

Már akkor látszott, hogy hibás döntést hoztak. Ha másnak nem, akkor magának Ratzingernek óriási kétségei voltak, hiszen XVI. Benedekként az elsők között azt kérte a Szent Péter téren összegyűlt hívőktől, hogy „imádkozzatok értem, hogy a farkasoktól való félelmem miatt ne meneküljek el”. Ratzinger konzervativizmusa vitathatatlan, XVI. Benedek kőkeménysége viszont egyáltalán nem létezett. A pápa, mint a teoretikusok általában, állandó kétségben élt, na nem az ügy tekintetében, hanem saját szerepét illetően. Nyilvánvaló, hogy az egyház küldetéséről alkotott képe nem változott meg a pápaként eltöltött nyolc év alatt, de egyre inkább úrrá lett rajta a meggyőződés, hogy ő nem a megfelelő ember erre a feladatra. Korábban egyszer azt mondta, hogy „Isten fontos, én nem vagyok az”. Lemondásának indoklásában pedig azt emelte ki, hogy „ezt a gyorsan változó világot olyan kérdések dobálják ide-oda, amelyek a hitélet szempontjából óriási jelentőséggel bírnak”.Kevesen képesek lemondani a hatalomról, a vezetés jogáról – pláne akkor, ha ez a lemondás gyakorlatilag lehetetlen –, XVI. Benedek mégis ezt tette. Ezzel kudarcot vallott az a kísérlet, hogy II. János Pál pontifikátusát halála után is fenntartsák.

A lemondás emberi nagyság, e tekintetben a német pápa példakép lehet minden keresztény és nem keresztény vezető (politikus, vezérigazgató vagy mondjuk művészetiakadémia-elnök) számára. Egy amerikai kommentátor szerint XVI. Benedek egy „difficult pope to love” volt, de ha lemondásának körülményei szeretetet nem váltanak is ki, tiszteletet mindenképpen parancsolnak. „Bocsánatotokat kérem minden hibámért” – mondta XVI. Benedek lemondásakor. Vállalatok távozó vezetőitől nem hallani ilyesmit, pedig sok kisrészvényes, betétes, magára hagyott ügyfél lenne boldogabb ettől az emberi gesztustól. És a választók is örülnének egy ilyennek úgy négyévenként.

A szerző a Manager Magazin volt főszerkesztője

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.